Csaknem másfél éve írtam utoljára futásról, és megvolt az oka a szünetnek: gyakorlatilag nem futottam azóta. Nem mondom, hogy egy lépést sem: a futószülinapomat sosem hagynám ki, meg ott van júliusban a kedvenc futócsapatom évfordulója is, amin hagyományosan vörösben kell futni, vagy legalábbis találni valami vöröset az útvonalon. Megtelik ilyenkor a csoportunk piros virágokkal, kerítésekkel, tűzcsapokkal és postaládákkal, és persze mindenki felveszi a piros csapatpólóját is. Ez a két alkalom fix az évemben, ezen kívül meg az utóbbi másfél évben akkor futottam, amikor kedvem volt – és az most nagyon ritkán volt.

Az egyik utolsó versenyemen

Fizikai, testi érzetek is visszatartottak: nem nevezném sérülésnek vagy betegségnek, de azt tudjuk, hogy derékfájós vagyok régóta, csak tizennégy voltam, amikor gerincműtéten estem át, ez már sosem lesz az igazi. Emellett nagyon kötöttek az izmaim, rengeteget kell nyújtanom és hengereznem, talán többet, mint egy átlagos futónak, és ezt bizony nem vettem elég komolyan, amikor rendszeresen edzettem. Még amikor fel-fellobbant újra a futás iránti vágy bennem, akkor is úgy éreztem, nem szabad, amíg így fáj a derekam, amíg gyaloglás után is húzódik a combom, előbb ezzel kell tenni valamit. És ahhoz akkor még nem volt elég erős ez a vágy, hogy ténylegesen foglalkozzam magammal.

Aztán valahogy egyszer csak feléledt. Talán a nyári kutyasétáltatások miatt, amikor mindig eszembe jutott, hogy de jó volt ezeken a földutakon futni. Talán az emlékképek miatt a napkeltékről és naplementékről, amiket a futás miatt láttam. Talán a közelgő két nyári évforduló miatt, amin biztos, hogy futnom kell? Nem tudom. De megéreztem a hívást, hiányozni kezdtek a lábamnak a kilométerek, és ez már elég volt ahhoz, hogy mielőtt nekivágok, rendszeres hengerezésbe és nyújtásba kezdjek esténként. Valahogy erre is jobban ráéreztem, több időt töltöttem vele, mint korábban, alaposabb is voltam: betettem a kedvenc podcastjeimet, és amíg az a húsz-harminc perc le nem járt, addig én a lábaimat lazítottam. Másnap reggel mindig úgy éreztem, mintha kicserélték volna, és ez az érzés már adott motivációt ahhoz, hogy így is folytassam.

Nem akartam, hogy a csoportunk évfordulós futása legyen az első, meg aztán az idén a nyaralásunkra is esett, - hosszú ideje először újra vittem magammal futócipőt - helyette egy teljesen átlagos hétvégi estét választottam. A régóta nem használt, de soha le nem törölt futóalkalmazásomban van egy Első öt kilométerem edzésprogram, ebben egy virtuális edző folyamatosan biztat és mondja a fülembe, hogy pontosan hogyan és mennyit fussak, mennyit sétáljak közben, hogy tartsam magam, mire figyeljek. Soha nem futottam fülhallgatóval, se zenével, én mindig a környezetemre figyeltem, hallani akartam a zajokat, a madarakat, a szelet, ha településen belül futottam, akkor a járműveket. Most viszont úgy éreztem, ad egy pluszt Erin, a virtuális edző hangja, tényleg jól nyomja a csaj, biztat, de nem siettet, átlök a holtpontokon, időnként visszaszámol. Mellette zene is szól, hiszen azért folyamatosan nem beszél ő sem, így aztán olyan a hangulat,mint a futóversenyek elején és végén, amikor hallod a ritmust és a speaker kiabálását egyszerre. Majdnem mint amikor a maraton céljában mondták be a nevem! Még szükségem van rá, hogy tartsák bennem a lelket, még nem állt be újra a rutin, még nem vált szokássá a heti három futás. Többször csalódtam már magamban: az elmúlt másfél évben voltak olyan fellángolásaim, amelyből nem lett újrakezdés. 

Ha nem is maraton- CEP Trail Gánt néhány éve

Hogy motiváljam magam – és talán másokat is – instagramon is dokumentálom az edzéseket és a haladást, némi öniróniával, hiszen az alkalmazás szerinti First 5K nekem már ki tudja, hányadik öt kilométeremet jelenti nyolc év hol jobban, hol kevésbé aktív futás, négy maraton és sok verseny után. Ezért kitaláltam a #nemazelsőötös hashtaget, amit követve te is megtalálhatod ezeket a posztokat.

Az edzésprogram hathetes, ebből négy már eltelt, a cél a hatodik hét végén egyben lefutni öt kilométert. Egy perc futás, három perc séta kombinációval kezdtem, most már másfél perc futás után van fél perc pihenőm, de megállás nincs, egy pillanatra sem. Így, sétákkal már túl is vagyok az öt kilométeren, de egyelőre még nem látom, hogyan lesz ez meg egyben. Hiába futottam már mindenféle távot, terepen és aszfalton, síkon és emelkedőn, ennyi kihagyás után bizony ugyanúgy fel kell építeni ezt a távot, mintha tényleg az első lenne. Nem akarom elkapkodni, nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, hogy elillanjon a nehezen visszatért kedvem, az örömteli futásom. Drukkoljatok, és ha van kedvetek, tartsatok ti is velem!

 Ha tetszenek az írásaim, a logóra kattintva követhetsz facebookon is:

Sziasztok, Timi vagyok és egy éve nem vásároltam magamnak ruhát. Már az elején bevallom, hogy egyetlen kivételt azért tettem: a húgom karácsonykor jelentette be, hogy februárban férjhez megy, és az ember a kishúga esküvőjére azért vesz egy csinos darabot. (A téma hosszas körüljárása, az új ruha és a varratás megfontolása után végül használt ruhát választottam, amit varrónő igazított rám.)

Életem képe a tesómmal egy apró szerelvényigazítás után <3

A ruhavásárlás szüneteltetése akkor merült fel bennem először, amikor tudatosabban kezdtem foglalkozni a környezettudatos ruhatárral. Megismerkedtem Eszter blogjával (holyduck.hu), majd vele személyesen is, voltam nála színtanácsadáson, és elkezdtem arra vágyni, hogy a ruhásszekrényemre is úgy tekinthessek, mint a kamrapolcomra, ahol növekvő örömmel látom a csomagolt áruk helyett a befőttes üvegeket, vászonzsákban lógó alapanyagokat és tartós dobozokat tárolóeszközként. Csakúgy, mint a kamra és a konyhaszekrény, no meg a fürdőszoba esetében, a változás itt is nagyon fokozatos. Azt a gondolkodásmódot képviselem, hogy nem akarok sok dologtól megszabadulni, bár célom a minimalista életmód, de a hulladéktermelés csökkentése is. A ruhák szaporodásának megakadályozása ott kezdődik, hogy kevesebbet veszek, hogy okosabban és kreatívabban kezdek öltözködni a saját szekrényemből, a meglévő ruháimból, hogy egyre jobban megismerem magam abból a szempontból, hogy mi áll nekem jól, mit hordok valójában szívesen, meddig tart a bátorságom a kombinációkat illetően.

A ruhák felhalmozásának hátrányairól már többször írtam: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, rengeteg textília kerül a szeméttelepekre, és nagyon keveset hasznosítunk újra belőle. Amellett, hogy sokat olvasok és tanulok arról, hogy hogyan lehet ezt jobban csinálni, a helyzet javításának egyik legegyszerűbb módját a fogyasztás csökkentésében látom: egyszerűen nem vásárolok. 

Szeretek mindent apró lépésekben megkezdeni, és bármilyen hihetetlennek tűnik, ez az egyéves kihívás egy apró lépés. Nem válogattam ugyanis át a ruhatáramat, nem dobtam ki semmit, csak olyasmitől szabadultam meg, ami tönkrement. Annyit határoztam el, hogy nem vásárolok újabb darabokat. Közben sokat tanultam az anyagokról, a ruhák előállításáról, beszerzési lehetőségekről és főleg önmagamról. Cikkeket olvastam, podcastokat hallgattam, rájöttem, hogy milyen sok pólóm van például, és milyen hosszú idő telik el, amíg ugyanazt kétszer felveszem, de sokkal kevesebb a könnyed nyári ruhám, és hiába a sok póló, mégsem könnyű jól összeválogatni a ruhatáramat.

Az utolsó ruhadarab, amit vettem, a tavalyi Everness fesztiválon (igazából már 13 hónapja) egy jóganadrág és egy hozzáillő ujjatlan póló volt. Nagyon szeretem mindkettőt, jól megfontoltan választottam, mert akkor már tudtam, hogy hosszú ideig ezek lesznek az utolsók. Aztán itthon rendbe tettem a szekrényemet, és felismertem néhány dolgot. Például hogy nagyon szeretem a színeket, így korábban, amikor vásároltam, sokszor nem csak olyan darabokat választottam, amik valóban jól állnak, hanem amik egyszerűen tetszenek. A nagyrészt műszálas anyagokat korábban sem bírtam, nincs sok belőlük, de valamilyen arányban mégis szinte minden ruhadarabban megtalálhatóak. Aztán ott van az a korábbi szokásom, hogy évekig minden karácsonyra vettem magamnak egy új ruhát, amit felvettem az ünnepre és talán még egy-két alkalomra, a 30 viseléses szabály próbáját biztosan nem állták ki, de persze még sok év áll előttünk, hogy viseljem őket. Biztosan nincs szükségem újabb hosszú ujjú, hűvös időben viselhető elegáns ruhára egy ideig, inkább arra kell figyelnem, hogy hordjam őket, kreatívan párosítva a ruhatáram más darabjaival. A nadrág sok is meg kevés is – két farmerem és egyetlen sima fekete nadrágom van, viszont több irodai stílusú, elegánsabb nadrágom, amiket, mióta itthonról dolgozom, alig hordok. Még előttem van az a lépés, hogy átnézzem őket és új gazdát keressek nekik, vagy éppen szervezzünk egy gardróbvásárt a közösségünkben.

Olyan értelemben nem okozott nehézséget a vásárlás hiánya, hogy sose használtam időtöltésként vagy jutalomként. Ha valamit elértem és egy kis ajándékkal akartam ünnepelni, inkább könyvet vagy a hobbijaimhoz szükséges kellékeket vettem magamnak – vagy csokit. Így aztán időm se szabadult fel a vásárlás elmaradása miatt, pedig az jól jött volna. Kampányszerű vásárló vagyok, munkahelyváltáskor vagy amikor többedszer éreztem azt, hogy nem tudok úgy öltözködni, ahogy szeretnék, akkor vásároltam egy nagyobb adagot. Sosem követtem a szezonváltásokat, nem vettem az aktuális divathullámnak megfelelő színű vagy mintájú darabokat csak azért, hogy nekem is legyen egy olyan. Ez a része tehát nem okozott nehézséget, ha neked hobbid a vásárlás, izgalmasabb lesz új utakat keresned. Ha érdekel ez a kihívás, kezdheted kicsiben is: dönthetsz úgy, hogy csak új ruhát nem vásárolsz, de használtan vagy gardróbcserén, esetleg anyukád szekrényéből beszerzel kincseket. Vagy rövidíthetsz is rajta: létezik két hónapos verzió, ennek facebook csoportja is van. De kitalálhatsz bármit, amivel magadra szabod a feladatot, ha te is szívesen kipróbálnád.

Hogy hogyan tovább? Most már vásárolhatnék bármit, a magam elé kitűzött egy év letelt. Mégsem érzem a késztetést, hogy azonnal rohanjak a boltokba. Egyértelműen kialakult bennem hogy csak akkor vásárolok, ha valóban szükségem van rá, és most úgy látom, ez legközelebb ősszel fog előfordulni, amikor átmeneti kabátról kell majd gondoskodnom. Persze ha még a nyáron ráébredek valaminek az égető igényére, most már nem jelenti majd a saját szabályaim megszegését, ha megveszem. Ami viszont biztos: sokkal körültekintőbben fogok vásárolni, mint korábban. A színeimet, stílusomat, igényeimet ismerve, a környezettudatosságot szem előtt tartva, megnézve a hazai tervezők kínálatát úgy gondolom, hogy a szekrényem legújabb lakójának több esélye van, hogy tényleg hozzám illő, szeretett, gyakran és sokáig hordott darabbá váljon.

Előttem áll az eddig elmaradt feladat, a gardróbrendezés. Egy év rávilágított, hogy mi az, amit annyira nem hordok, hogy valószínűleg nincs szükségem rá, és most már ismerek olyan utakat is, ahogy megszabadulhatok tőlük, de nem kerülnek a kukába. Sokat tanultam és fejlődtem ez alatt az egy év alatt, és mivel ez örömet okozott, folytatom tovább.

Kíváncsi vagyok, mennyi idő fog végül eltelni a következő ruhavásárlásig. Ha követed a blogot, te is megtudhatod!

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A tizenharmadik nap témája a barátság a karanténban.

A barátság nekem „békeidőben” sem könnyű téma. Úgy érzem, kevés közeli barátom van – javítsatok ki, ha olvassátok! – és még kevesebb, aki elég közel él hozzám ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk és programokat szervezzünk. Igazából ilyenből kettő van: az egyik Kitti, aki barátnőm és kollégám is egyben, és az idő legnagyobb részében a gyerekeink is egész jóban vannak. Néhány hónappal ezelőttig egy sarokra laktak tőlünk, épp a vírus kitörése előtti hetekben költöztek ideiglenesen Fehérvárra – meglátjuk, meddig tart ez az ideiglenesség, most úgyis csak virtuálisan találkozhatunk, ha meg szabad a kijárás, akkor így is épp elég közel maradtak még. A másik közelben élő barátnőmet a főiskoláról ismerem, aztán jó pár évig elsodort minket az élet egymástól, majd véletlenül tudtam meg, hogy a közelünkbe költöztek, és újra megtaláltuk egymást. Vele az az igazi „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” kapcsolatunk van. Az életünk nagyon más mederben folyik, nekem már a legkisebb gyerekem is nyolcéves, ő pedig nemrégiben lett anya, úgyhogy nem könnyű egyeztetni, de azért néhány havonta össze szoktunk ülni egy – órákon át tartó – kávézás vagy vacsora erejéig. A legutóbbi találkozónkat épp március közepére beszéltük meg… azóta is egyeztetjük, hogy mikor tudnánk összefutni skype-on.

A többi barátommal – olyanokkal is, akik lelkileg nagyon közel állnak hozzám, és úgy érzem, bármikor számíthatok rájuk – facebookon tartjuk a kapcsolatot. Vannak, akiket így is ismertem meg, és a napi virtuális beszélgetésből alakult ki személyes kapcsolat, és vannak, akikkel pont fordítva: a távolság miatt a korábban létező barátság költözött át a közösségi média virtuális terébe. Nagyon szeretem azokat is, akiket a férjem által ismertem meg, épp a múlt héten vettünk volna részt egy kertipartin az egyiküknél - hosszas e-mailváltással pótoltuk. Sokat segítenek ezek az online, írásos, fotós lehetőségek abban, hogy kövessük az életüket, napi élő kapcsolat nélkül is tudjunk róluk.

Érdekes világ ez, amikor valójában nem is annyira kell beszélgetni vagy kérdezni a barátoktól, vagy épp mást kell, hiszen a „mi újság veled”, „hogy vannak a gyerekek” vagy „mit csináltok mostanában” kérdésre adható válaszoknak legalább egy részét látod a közösségi médiában. Aki tudatos médiahasználó, az persze olyan képet alakít ki magáról, amilyet akar, de egy közeli ismerős, jóbarát ezt tudja, és szerintem természetes is: senki nem szereti a családi veszekedéseket vagy a kevésbé sikerült élményeket hírül adni. Inkább talán máshogy kell kérdezni vagy felvenni a személyes beszélgetés fonalát, kicsit nehezebb, kicsit még jobban kell figyelni a másikra, még kíváncsibbnak kell lenni.

Erre jön most még rá a karantén. Őszintén bevallom, én – akármennyire hiányoznak is a barátaim – nem érzem jól magam a zoom vagy egyéb barátnős találkozásoktól. Eleinte nagyon lelkesen vetettem bele magam, rövid időn belül két alkalmon is voltam, virtuálisan kocsmáztunk, koccintottunk, mindenki otthon, és nagyon jó volt látni a lányokat. Mostanra viszont már annyi a képernyőidőm egy nap az iskolai feladatokkal, le- és feltöltésekkel és a saját munkámmal, hogy egyszerűen nincs már kedvem még este is a gép elé ülni, sokszor azt érzem, hogy már a szememet is túlerőltettem. Számomra is meglepetés, hogy én, aki amúgy utálok telefonálni, most szívesebben beszélek egyesével a barátaimmal.

Azért ne mondjatok le rólam! Szervezzétek csak az online kávézásokat és kocsmázásokat, hívjatok és örüljetek nekem, ha megyek, jó? Itt vagyok ám, és hiányoztok így is, alig várom, hogy megölelhesselek mindannyiótokat.

Nektek hogy alakulnak a barátságaitok ezekben a hetekben?

Ha tetszenek az írásaim, kérlek kövesd a blog oldalát a logóra kattintva:

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A 11. nap témája, ami nekem már a tizenkettedik: kapcsolataink és a koronavírus.

 A témát olvasva rögtön a párkapcsolatokra asszociáltam. Bár nagyon sokféle kapcsolatunk van az életben - ezen a karantén sem változtat - és ezek közül a párkapcsolatunk csak az egyik, és a jelenlegi helyzet az összeset érinti, mégis ha egy kicsit kitekintünk a világba, talán ez az a kapcsolat, amire társadalmi szinten a legnagyobb hatással van a bezártság.

A karantén elején többfelől lehetett hallani azt a kicsit vicces kérdést, hogy vajon egy év múlva ilyenkor a válások száma lesz nagyobb, vagy a keresztelőké? Igen, az emberek az egymásrautaltságban, összezártságban vagy egymásba kapaszkodnak, vagy megőrjítik egymást. És akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek az átlagos mindennapok is nehézséget vagy akár veszélyt jelentenek a párjuk mellett. Nekem sokat járnak a fejemben azok, akiket nálunk sokkal rosszabb kiinduló helyzetben ért ez a szituáció. Mi ugyanis, mint egy teljesen hétköznapi, normális, tizenéve együtt élő és gyerekeket nevelő pár, alapvetően jól vagyunk, szeretjük egymást, megvannak a magunk konfliktusai, de általában örülünk azoknak a helyzeteknek, amikor több időt tölthetünk egymással.

De mi van azokkal, akik épp az idei év elején jutottak el addig a döntésig, hogy elválnak? Akik már épp megtettek volna egy nehéz, de felszabadító lépést, amihez évek őrlődése vezetett? És azokkal, akik még náluk is sokkal rosszabb helyzetben voltak: akik bántalmazó kapcsolatban élnek? Akiknek eddig azok voltak a megkönnyebbülés, a menekülés órái, amikor a másik nem volt otthon? Most nincs hova bújni. A szakemberek szerint ráadásul nemcsak ez a probléma, hanem az is, hogy ebben a helyzetben nincsenek tanúk sem, így a bántalmazás súlyosabb formát is ölthet amellett, hogy gyakoribbá válik.

A statisztikák szerint Magyarországon minden héten megöl egy nőt a partnere, és minden harmadik nő szenvedett már el párkapcsolati vagy szexuális bántalmazást. Március óta azonban az eddiginél is több segélykérő hívás érkezik a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) segélykérő vonalára. Az egyesület azt várja, hogy a franciaországi példához hasonlóan, ahol hotelszobákat nyitnak meg a bántalmazott nőknek a menedékházi férőhelyek kiegészítésére, Magyarország is kidolgoz egy tervezetet a segítségnyújtással kapcsolatban. A NANE chatsegélyvonalat is indított azok részére, akik a karanténban nem tudnak biztonságosan telefonálni, de akinek  módja van, hívhatja a segélyvonalukat továbbra is. Az állami segítségnyújtás egyelőre hiányzik, hiába telt már el több mint hat hét a bezártságban.

Olvassátok el a NANE Hogyan segítsek? posztsorozatát a facebook oldalukon, illetve a Miért marad? című kiadványukat az egyesület honlapján, és ha tudtok olyan esetről, ahol szükség lenne segítségre, használjátok ezeket az eszközöket.

Én hálával gondolok arra, hogy bár megvannak a maga nehézségei a mi karanténunknak is, ezek eltörpülnek másoké mellett, akiknél nem üres szó a veszélyhelyzet, nemcsak ma. Vigyázzatok egymásra, járjatok nyitott szemmel, és ne féljetek segíteni!

Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek facebookon a logóra kattintva:

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A kilencedik nap témája, ami nekem már a tizedik: kávé vagy tea?

Kávé vagy tea? Ez melyik lehet?

Én nem szeretnék választani. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat, mindkettőnek megvan a helye az életemben, és mostanában egyikről sem szeretnék lemondani. Olyan időszakom volt már, amikor nem kávéztam, de olyan még sosem, amikor nem teáztam, tehát ha muszáj lenne, akkor a kávét hagynám el. De ne legyen! Most ne.

A reggelt egy hatalmas bögre zöld vagy fekete teával kezdem. Mostanában ez egy nagyon finom, trüffeles ízesítésű szálas fekete tea, a kedvenc helyemen kértem egyszer ajánlást fejfájás ellen, akkor kóstoltam először, és vettem belőle itthonra is. Üresen vagy pici citrommal, közepesen erősre készítve, forrón kortyolgatva ébredezem mellette, ez a reggeli rutinom alapja és csak utána jöhet bármi más.

Az első teát aztán még több követi napközben, de már csak gyümölcs- vagy gyógynövénytea, ezt nagy kannában főzzük az egész családnak, és mindenki rájár. Cukrot soha nem teszünk a teába, mézet is csak megfázós időszakban, én citromot szoktam olyanokba, amikkel harmonikusnak érzem, de legjobban a tea saját ízét szeretem érezni. Erre még olyan húsz éve szoktam rá kollégistaként, amikor még jól megcukrozott „ovis” teát ittam, és egy nagyon jó barátom mondta ugyanezt: ő a tea saját ízét szereti. Kipróbáltam, és a legtöbb tea esetében be is jött, azóta én is így iszom. Általában fekete- és zöld teából egy-egyfélét, gyümölcsből többet is tartunk itthon, illetve a saját kertünkben található gyógynövényekből – lándzsás útifű, apróbojtorján, menta, citromfű, cickafark, orbáncfű – szárítunk teának valót. Régebben volt egy kedvenc teázóm Székesfehérváron, ahol igazi szertartásként kínálták a teát, mindent elmondtak a fogyasztásról és a történetéről, és nagyon széles kínálatuk volt. Ott kóstoltam valódi japán vagy épp marokkói teát, chai lattét és angol tejes teát is. Ez sajnos bezárt, de aztán rátaláltam a mostani lelőhelyemre.

A kávéval pedig úgy áll a helyzet, hogy feketén képtelen vagyok meginni, úgy egyszerűen nem szeretem úgy az ízét. A kávé legyen nagy, tejes és ha lehet, habos.

Akkor az eredeti kérdésre mégisa tea lenne a válaszom? De kávé nélkül viszont képtelen lennék élni jelenleg. Tejjel már szeretem az ízét, néha édesítem is, vagy turbózom fahéjjal, a legutóbbi felfedezésem pedig a tonkabab. Egyet iszom a délelőtt közepén, egyet pedig kora délután, mindig eszem hozzá valami apró édességet vagy kekszet – ez lehet egészséges, lehet cukormentes, nem az a lényeg – és összekötöm egy kis pihenővel, egy kis szünettel, amit kiveszek a napból. Ha módom van rá, akkor jöhet mellé néhány oldal is egy jó könyvből, de van, hogy munka közben kortyolgatom el.

Mint sokan, én is főiskolásként, a vizsgaidőszakokban szoktam rá a kávéra, aztán a babavárások alatt egyáltalán nem kívántam, és volt már olyan korszakom is, amikor úgy éreztem, hogy tej nélkül jobb lesz nekem, és ezért nem ittam kávét. Most éppen a napi kettőnél tartok, ennél több szerintem nem lesz, kevesebb még lehet, de a jelenlegi, otthonoktatással megspékelt életünkben ez a legális doppingom. Nem adom a kávémat!

És ti mire szavaztok? Kávé, tea, mindkettő, egyik sem? Írjátok meg a facebook oldalamon kommentben!

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A nyolcadik nap témája, ami nekem már a kilencedik: a kedvenc helyem a városban.

Jó pár éve nekem „a város” Székesfehérvár. Siófokon születtem és nagyon szeretem ma is, ha úgy hozná az élet, valószínűleg imádnék ott élni. A másik hely, ami a szívem csücske és talán még jobban kötődöm hozzá, mint a szülővárosomhoz, az Dömös és a Dunakanyar. Iszonyatosan szerencsés voltam gyerekként, hogy a Balaton mellett éltem – igen, télen is, és nem volt üres és unalmas, bár lehet, hogy akkor fejlődött ki az introvertált énem, nagyon szeretem a „kihalt” téli Balatont – és a Dunakanyarba jártam nyaralni. Következésképpen a számomra ideális élettér víz közelében fekszik, és lehetőleg erdő, hegy, domb is van a közelben. Na az itt nincs, de a kertünk sokban kárpótol ezek hiányáért, egy igazi, dús zöld rejtekhely. Úrhidán egyébként a kedvenc helyem az, amikor a saját utcánkon elhagyjuk a falut, és a mögötte kanyargó földúton sétálva elérjük azt a pontot, ahonnan visszafordulva rálátunk a templomra, de a másik irányban Szabadbattyán, a harmadikban pedig Székesfehérvár és mögötte a Velencei-hegység is látszik.

Ha Fehérváron járunk, akkor pedig a Csónakázó-tó a kedvenc helyem – nem véletlenül írtam a vízhez való kötődésről. A legjobban a Szabadművelődés háza melletti füves területet szeretem, ahol le lehet ülni a partra és csak nézni a vizet meg a kacsákat, de mióta felújították a tavat, azóta a szemközti kis szigetet is szeretem, a különös Deák Dénes szökőkúttal.

Forrás: JavicK

Tudtátok, hogy ennek a fa másolata pecsételi le a belépőjegyeteket az esztergomi Duna múzeumban? Ha már arra sétálunk, akkor végigjárjuk a Rózsaligetet és iszunk a Csitáry-kút vizéből, és természetesen a fagyi sem maradhat el.

Saját fotó

Forrás: JavicK

Van egy kedvenc kávézóm is, talán tíz-tizenöt perc sétára a tótól, ahol fantasztikus bécsi cappuccinot lehet inni óriási adag tejszínhabbal. Tudom, az igazi gourmet nem rontja el a kávét tejszínhabbal – néztek már rám csúnyán kávézóban, amikor megkérdeztem, van-e tejszínhab – de ez így tökéletes és gyönyörű, főleg, ha az ember egy kis édességre, kényeztetésre vágyik. Máskor trüffeles fekete teát választok, de egészen különleges ajurvédikus teák is vannak, és reggelizni is szoktam itt. Szóval az ideális fehérvári séta úgy nézne ki, hogy megnézzük a Belváros épületeit, a sétálóutcát, kirakatokat nézegetünk, majd betérünk meginni egy kávét és beszélgetni. Ha folytatnánk a sétát, akkor pedig irány a park, közben jöhet a fagyi, amivel a kezünkben letelepedhetünk a tó víztükrét bámulni. Több se kell a boldogsághoz.

Nézegessetek képeket Székesfehérvárról ITT! Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek a facebook és instagram oldalamon, amit a jobb sávban találtok.

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Kicsit előreugrottam a khívás napjait tekintve, ugyanis a divat a 12. nap témája lesz, viszont most zajlik a Fashion Revolution Week,  és mindenképpen szerettem volna ezt a témát előtérbe helyezni. 

A Fashion Revolution mozgalom évről évre azért küzd, hogy a divatipar fenntarthatóbb és átláthatóbb legyen. Fenntarthatóbb, azaz kevésbé káros a környezetre, és átláthatóbb: tájékoztassa a fogyasztókat, vásárlókat arról, hogy a termékeik hol készülnek, milyen körülmények között, kik készítik őket, mennyire etikusan és milyen anyagokból. Az átláthatósági index azt mutatja meg, mennyire osztja meg az adott márka a vásárlóival a vele kapcsolatos társadalmi és környezeti információkat, mennyire nyitott ezen a téren.

Ezen a héten minden évben arra kérik a mozgalomban részt vevőket, hogy vegyék fel a kedvenc ruhájukat kifordítva, mutassák meg a címkét, posztolják a képet a közösségi oldalukra, és taggeljék be a gyártókat, akiknek így feltehetik a kérdést: who made my clothes, azaz ki készítette a ruhámat? Idén azt a kérdést is mellétették, hogy milyen anyagból készült ez a ruha, hiszen az anyag a környezettudatos ruhavásárlás egyik legfontosabb szempontja. 

no smink, no retus, who made my clothes?

Akkor lássuk: a képen a rajtam lévő felső az F&F márka terméke, Bangladesben készült, az anyagösszetétel pedig nem szerepel rajta, így máris hiányzik egy olyan információ, ami a tudatos vásárlást segítené. Az átláthatósági indexben ezt a márkát nem találtam, a Tescoé 41%. Legalább öt-hatéves darab, a dupla gyerekekkel otthon töltött idő utáni munkába álláskor vettem, kényelmes, praktikus, szoknyához és nadrághoz is jó, és amióta színtanácsadáson jártam, azóta azt is tudom, hogy ez a klasszikus "old navy" szín afféle jolly joker, ami szinte minden típusnak jól áll. Sokat is hordom olyankor, amikor szerepelni kell - na nem mintha olyan sokat szerepelnék, de ha igen, akkor a türkiz mellett ez az egyik kedvenc választásom. Munkába, hétköznapokra is szeretem, a tavaly ilyenkor végigcsinált 10x10 gardróbkihívásomnak is fontos eleme volt. Annak a kitételnek, hogy akkor érdemes megvenni egy ruhadarabot, ha legalább harmincszor viseled, mindenképpen megfelel. Mégis, ma már nem venném meg, legfeljebb akkor, ha használtan találnék rá. Miért nem?

Ez a felső Bangladesben készült, ahol az ország nagyrészt a ruhaiparból él, az export 80%-át teszik ki a fast fashion ruhadarabok, amiket többek között a H&M, a Primark, az Aldi vagy mint az én felsőm, a Tesco részére gyártanak. A munkások azonban a legrosszabbul fizetettek közé tartoznak, gyakran kizsákmányolás áldozatai, olyan fiatalon kezdik el a munkát, amikor még az iskolapadban lenne a helyük. Havonta kevesebb, mint 100 dollárnak megfelelő összeget keresnek (a mai árfolyamon ez 33 ezer forint) ami a javasolt élhető fizetés negyede.  Egy ruhadarab végső kiskereskedelmi árának mindössze 4-5%-a kerül vissza a készítőjéhez. Érdemes elolvasni EZT a cikket, ami ugyan a Zara márkát emeli ki, de bármelyik fast fashion márkáról szólhatna, a lényeg a benne szereplő nők története.  Nézzétek meg a The True Cost című filmet, ami mindenkit arcul csap és elgondolkodtat a divattal kapcsolatban. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ezentúl sokkal kevesebben veszünk fast fashion terméket, akkor ezek a nők még kevesebb jövedelemhez jutnak-e, és így tulajdonképpen ártunk nekik? Nos, a Fashion Revolution Week és a hasonló mozgalmak éppen arra szólítanak fel, hogy irányítsuk rá a figyelmet ezekre a nőkre, kapják meg az őket megillető bért, keressük az etikusabb termékeket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a termékek megdrágulnak, és kevesebb darabot vásárolunk valamivel drágábban. Megtehetjük. Az átlagos fogyasztó 60%-kal több ruhát vásárolt 2014-ben, mint 2000-ben, de csak feleannyi ideig tartottuk meg ezeket a darabokat. (Forrás: Mengyán Eszter - Holy Duck blog, ajánlom követésre!) 

Mit tehetünk mi?

• Vásároljunk használt ruhát. Nem ciki! Adjunk ezzel második életet a legyártott ruhadaraboknak.
• Keressük helyi tervezők, készítők darabjait.
• Tegyük fel a kérdést minden vásárlásunk előtt: valóban szükségem van rá? És ha igen, meg tudom oldani a szükségletem kielégítését second hand üzletből, gardróbvásárról, csereberéről, vagy csak az új ruhadarab lehet a megoldás?

Nem beszéltem még a ruha anyagáról, pedig az is nagyon fontos a környezet szempontjából, különösen, ha a műszálas ruhadarabokra gondolunk. Az óceánokban, folyóvizekben és a csapvízben is megtalálható mikroműanyag-szennyeződés egyik fő okozói ugyanis a műszálas ruhadarabokból leszakadó mikroműanyagszálak. Erről ITT tudsz tovább olvasni, és mosási tippeket is találhatsz a cikkben.

Posztold te is a kedvenc ruhadarabodat a címkével a közösségi felületeken, és tedd fel a kérdést a gyártóknak: ki készítette a ruhámat, és milyen anyagból készült?

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája: utazzunk el valahová képzeletben!

Ez az a téma, ami akkor is megy, akkor is foglalkoztat, amikor nem feladatot vagy kihívást teljesítek. Pedig nem számítunk túl nagy utazónak: nem repülünk, nem megyünk évente többször külföldre (évente se mindig) és bizony a gyerekeink nem látták még a tengert. Nem kell nagyon sajnálni őket, láttak sok más szépséges helyet.

Az első helyet, ahová vágyom és ahová legszívesebben azonnal indulnék, amikor a karantén végetér, nem is nevezem meg, mert egyelőre olyan kis eldugott sziget, hogy nem szeretnék én lenni az, aki turisták ezreit csábítja oda. Korábban sose mentünk még vissza kétszer ugyanarra a helyre nyaralni, de valamiért ez az erdőszéli kis falu annyira megmaradt a gyerekek szívében, olyan hosszan beszéltek róla és bevették a játékaikba, hogy tavaly nyáron úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen visszatérni valahová. Ha lehet, még jobban sikerült, mint az első ottlétünk. Én semmi másra nem vágytam előtte, mint egy nap semmittevésre, ringatózni egy hintaágyban és olvasni meg szundikálni. És pontosan ezt tettem egy teljes napon keresztül, amíg a gyerekek remekül érezték magukat a hatalmas kertben. Azért voltak aktívabb napjaink is, a környék kirándulóhelyekben gazdag, bejártuk gyalog és autóval. A vendéglátónk sompálinkája pedig olyan különlegesség, hogy önmagában azért bármikor visszamennék.

A másik hely, ami eszembe jut, és amiről már beszélgettünk is itthon az egyik közös ebédnél, az Bécs. Vonattal mennénk, ott töltenénk egy hosszú hétvégét, és megnéznénk az állatkertben a pandát, aztán kipróbálnánk a Prater attrakcióit. Ha pedig a gyerekek kellőképpen elfáradtak, rábíznám őket az apjukra – pihenhetnek a szálláson vagy körbevillamosozhatnak a városban, ez már az ő dolguk – amíg én bejárom a Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) tárlatait. A Naturhistorisches, azaz a Természettudományi szerintem már őket is érdekli, de előtte még feltenném a koronát (nem, nem azt!) a kulturális feltöltődésre egy igazi bécsi kávézással. Szerintem egy kastélytúrára is megértek már a gyerekeim, én a Schönnbrunnt választanám ismerkedésre. A vonaton talán még bicikliket is vinnénk magunkkal, hogy tekerhessünk a Duna-parton.

Tényleg nincsenek nagy vágyaim. Nem érzem azt, hogy ha végre egyszer kiszabadulok, akkor nagyon egzotikus vagy nagyon távoli helyekig meg sem állnék. Ahová nagyon szeretnék visszamenni, az a Hochschwab csúcsa az osztrák Alpokban, az első ottani túránk alkalmával ugyanis egyszerűen túl későn indultunk, és nem értünk volna vissza világosban, így a csúcs alatt nem sokkal visszafordultunk.

Úton a Hochschwab felé - saját fotó

A másik pedig, ahová a gyerekeket is vinném, az Skagen, Dánia csúcsa, ahol az Északi- és a Balti-tenger találkozik. Tavaly nyáron ott állhattam, egyik lábammal az egyik, másikkal a másik tengerben, és tudtam, hogy ez egy olyan különleges hely, ahová őket is el kell vinnem.

Skagen <3 - saját fotó

Ahol még sosem voltam és mindig is vágytam rá, az Hollandia, a Keukenhof, Delft, Amszterdam és a Rijksmuseum, meg az IJssel-tó... Hollandiához valami különös vonzalom köt, mintha valamelyik előző életemben németalföldi lettem volna. Persze ha már itt járok a képzelet szárnyán, akkor ezt az egész északi régiót körbejárnám, fel Németországon át Skandináviáig. Engem ezek a helyek vonzanak, a meleg partok és a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok kevésbé. És ti merre utaznátok?

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája a technika, hogyan is használjuk mi most?

Igazából nem sok minden változott az életünkben ezen a területen, ami a felnőtteket illeti. Eddig is mindketten laptopon, íróasztalnál ülve dolgoztunk, én itthon vagy bárhol útközben, a párom általában irodában, de havi néhány napot ő is itthon. Én főleg írok, levelezek, szerkesztek, grafikát készítek, ő online meetingekben is részt vett eddig is. A Microsoft Teams, amivel én az otthonoktatás miatt ismerkedtem meg, neki nem volt újdonság.

A gyerekeknek azonban nagy változást hozott az otthonoktatás ezen a téren. Náluk eddig minimalizáltuk a technológiai eszközök használatát. Csak a gimisnek van laptopja és okostelefonja, a két kisebbnek semmilyen saját eszköze nincs, és a mieinket is erősen kontrolláltan használhatják. Egyszerűen korainak gondoljuk 8 és 10 évesen az eszközhasználatot, szeretnénk, ha előbb ismernék jól a valóságos világot maguk körül, mint a virtuálisat, és előbb másznának valódi fára és sziklára, ültetnének valódi növényt és játszanának valódi kockákkal, mint mindezek Minecraft-másolatával. Abban a kontrollált időszakban, amikor használhatják az eszközeinket, igyekszünk őket tanítgatni a felelős használatra és internetezésre, és próbálunk példát mutatni, még ha nekünk is folyamatosan tanulni kell ezt.

Most, az otthonoktatással olyan új kifejezéseket tanultak meg, mint online videóchat, virtuális osztálytalálkozó Zoomban, teszt a Learning Appsban, és a szorgalmi feladat lett a kedvenc, mert azt legtöbbször számítógépes játékba rejtik. Nagyon könnyen ugrották meg ezt a lécet úgy is, hogy nincsenek igazán hozzászokva, nem is féltettem őket ettől. Annyira gyorsan tanulnak a technológiáról, ők már akkor is digitális bennszülöttek, ha egyébként nem élnek ebben a világban a hétköznapokban.

És ahogy ezt írom, eszembe jutott, hogy azért mi, felnőttek is tanultunk újat, olyasmit is, amit érdemes továbbvinnünk a „békeidőkre” is. A karantén első napjaiban kocsmáztunk először virtuálisan a barátokkal. Miért ne lehetne ezt máskor is? Pont annyira vannak messze most is, mint az év többi részben. Ugyanígy húsvétvasárnap messengeren reggeliztünk együtt a húgommal, anyukámmal pedig máskor sose videóchateltünk, most meg a telefonhívás helyett mindig ezt választom. Ott van a rengeteg online koncert- és tanulási lehetőség, aminek a töredékét se tudtam ugyan kihasználni, de a figyelmet mindenesetre sikerült felkelteniük. A munkámban pedig megszületett az új műfaj, a vodcast: az online meeting rögzített és nyilvánosan közzétett formája.

Azt gondolom, nem lesz már ugyanolyan a világunk a koronavírus után, mint amilyen előtte volt. Jobb lesz! Mentsük át azokat a szokásokat, amiket ebből a sosem látott helyzetből tanulunk, vegyük észre, hogy tisztább a levegő, és hogy mennyire fontos a kapcsolattartás. Jöjjünk ki ebből az egészből jobban, mit ahogy belekerültünk, és ha ehhez a technológia szükséges, akkor használjuk tudatosan és okosan.

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office - home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hatodik nap témája: mit fogok elsőként tenni, ha véget ér?

Ó, istenem... Bár én vagyok az a klasszikus introvertált, aki egész jól érzi magát a négy fal között, és még szerencsés is, mert a négy falon kívül egy tágas kert várja, azért ez az a kérdés, amitől könny szökik a szemembe. Jönnek az ötletek sorban egymás után, és egyik keserédesebb, mint a másik. Nem is írok róluk hosszasan, nehogy átnedvesedjen a monitor, maradjunk inkább a felsorolásos formánál. Úgyis szeretem a listákat.

Megölelem a szüleimet. Meg a tesóimat. Meg a gyerekeiket. Meg a barátaimat. Feltankolok ölelésekből

Elmegyünk fagyizni. Kiülünk a teraszra és csak bámuljuk a sétálóutcán korzózó népeket.

Máris indulunk a következő teljes hétvégés túránkra Csongorral! Bebarangoljuk a Cserhátot, vendégházban alszunk és egész nap a természetben leszünk.

Újra pékségben vesszük a kenyeret.

Hatalmasat sétálok a kutyánkkal. Tudom, talán túlzásba visszük az óvatosságot, mégis, most őt is csak a kertben sétáltatjuk.

Elmegyünk valahová a párommal kettesben. Csak mi ketten. Iszonyú régen volt ilyen, a gyerekek és a nagyszülők meg úgyis hiányolják egymást.

Moziba megyünk! Még az is szinte mindegy, hogy milyen filmet játszanak, csak az élmény kedvéért.

Bepótoljuk a barátokkal az elmaradt közös kerti raclette-partit.

Elmegyünk egy gyógyfürdőbe vagy wellnessbe, és amíg a gyerekek csúszdáznak vagy pancsolnak, én csak áztatom magam a meleg vízben.

Koncertre megyünk. Lehetőleg szabadtérire és valami nagyon vidámra.

Felpörgetjük a munkánknak azt a részét, ami közösségbe járós. Ha tart még az iskola, akkor pótoljuk az előadásokat, ha már nyár lesz, akkor várnak a táborok és a fesztiválok!

Elmegyek valahová egyedül. Vagy épp elküldöm a családomat kirándulni, és én töltök el egy napot a lakásban teljesen egyedül! Forró fürdő egy pohár borral, kávé a teraszon, nyugiban olvasás és a naplóm, amiben kiírom magamból a karantén heteit. 

Na, ez már tizenkettő. A sorrend nem biztos, hogy épp ez lesz, de az első pont fix. Amint lehet, autóba vagy vonatra ülünk, és irány a szüleim háza. Nektek mi lenne az első?