Csaknem másfél éve írtam utoljára futásról, és megvolt az oka a szünetnek: gyakorlatilag nem futottam azóta. Nem mondom, hogy egy lépést sem: a futószülinapomat sosem hagynám ki, meg ott van júliusban a kedvenc futócsapatom évfordulója is, amin hagyományosan vörösben kell futni, vagy legalábbis találni valami vöröset az útvonalon. Megtelik ilyenkor a csoportunk piros virágokkal, kerítésekkel, tűzcsapokkal és postaládákkal, és persze mindenki felveszi a piros csapatpólóját is. Ez a két alkalom fix az évemben, ezen kívül meg az utóbbi másfél évben akkor futottam, amikor kedvem volt – és az most nagyon ritkán volt.

Az egyik utolsó versenyemen

Fizikai, testi érzetek is visszatartottak: nem nevezném sérülésnek vagy betegségnek, de azt tudjuk, hogy derékfájós vagyok régóta, csak tizennégy voltam, amikor gerincműtéten estem át, ez már sosem lesz az igazi. Emellett nagyon kötöttek az izmaim, rengeteget kell nyújtanom és hengereznem, talán többet, mint egy átlagos futónak, és ezt bizony nem vettem elég komolyan, amikor rendszeresen edzettem. Még amikor fel-fellobbant újra a futás iránti vágy bennem, akkor is úgy éreztem, nem szabad, amíg így fáj a derekam, amíg gyaloglás után is húzódik a combom, előbb ezzel kell tenni valamit. És ahhoz akkor még nem volt elég erős ez a vágy, hogy ténylegesen foglalkozzam magammal.

Aztán valahogy egyszer csak feléledt. Talán a nyári kutyasétáltatások miatt, amikor mindig eszembe jutott, hogy de jó volt ezeken a földutakon futni. Talán az emlékképek miatt a napkeltékről és naplementékről, amiket a futás miatt láttam. Talán a közelgő két nyári évforduló miatt, amin biztos, hogy futnom kell? Nem tudom. De megéreztem a hívást, hiányozni kezdtek a lábamnak a kilométerek, és ez már elég volt ahhoz, hogy mielőtt nekivágok, rendszeres hengerezésbe és nyújtásba kezdjek esténként. Valahogy erre is jobban ráéreztem, több időt töltöttem vele, mint korábban, alaposabb is voltam: betettem a kedvenc podcastjeimet, és amíg az a húsz-harminc perc le nem járt, addig én a lábaimat lazítottam. Másnap reggel mindig úgy éreztem, mintha kicserélték volna, és ez az érzés már adott motivációt ahhoz, hogy így is folytassam.

Nem akartam, hogy a csoportunk évfordulós futása legyen az első, meg aztán az idén a nyaralásunkra is esett, - hosszú ideje először újra vittem magammal futócipőt - helyette egy teljesen átlagos hétvégi estét választottam. A régóta nem használt, de soha le nem törölt futóalkalmazásomban van egy Első öt kilométerem edzésprogram, ebben egy virtuális edző folyamatosan biztat és mondja a fülembe, hogy pontosan hogyan és mennyit fussak, mennyit sétáljak közben, hogy tartsam magam, mire figyeljek. Soha nem futottam fülhallgatóval, se zenével, én mindig a környezetemre figyeltem, hallani akartam a zajokat, a madarakat, a szelet, ha településen belül futottam, akkor a járműveket. Most viszont úgy éreztem, ad egy pluszt Erin, a virtuális edző hangja, tényleg jól nyomja a csaj, biztat, de nem siettet, átlök a holtpontokon, időnként visszaszámol. Mellette zene is szól, hiszen azért folyamatosan nem beszél ő sem, így aztán olyan a hangulat,mint a futóversenyek elején és végén, amikor hallod a ritmust és a speaker kiabálását egyszerre. Majdnem mint amikor a maraton céljában mondták be a nevem! Még szükségem van rá, hogy tartsák bennem a lelket, még nem állt be újra a rutin, még nem vált szokássá a heti három futás. Többször csalódtam már magamban: az elmúlt másfél évben voltak olyan fellángolásaim, amelyből nem lett újrakezdés. 

Ha nem is maraton- CEP Trail Gánt néhány éve

Hogy motiváljam magam – és talán másokat is – instagramon is dokumentálom az edzéseket és a haladást, némi öniróniával, hiszen az alkalmazás szerinti First 5K nekem már ki tudja, hányadik öt kilométeremet jelenti nyolc év hol jobban, hol kevésbé aktív futás, négy maraton és sok verseny után. Ezért kitaláltam a #nemazelsőötös hashtaget, amit követve te is megtalálhatod ezeket a posztokat.

Az edzésprogram hathetes, ebből négy már eltelt, a cél a hatodik hét végén egyben lefutni öt kilométert. Egy perc futás, három perc séta kombinációval kezdtem, most már másfél perc futás után van fél perc pihenőm, de megállás nincs, egy pillanatra sem. Így, sétákkal már túl is vagyok az öt kilométeren, de egyelőre még nem látom, hogyan lesz ez meg egyben. Hiába futottam már mindenféle távot, terepen és aszfalton, síkon és emelkedőn, ennyi kihagyás után bizony ugyanúgy fel kell építeni ezt a távot, mintha tényleg az első lenne. Nem akarom elkapkodni, nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, hogy elillanjon a nehezen visszatért kedvem, az örömteli futásom. Drukkoljatok, és ha van kedvetek, tartsatok ti is velem!

 Ha tetszenek az írásaim, a logóra kattintva követhetsz facebookon is: