egy boszorka van...

...három fia van, meg egy kertje és egy kutyája

Egy hétvége, amit receptre írnék minden anyának

2019. május 09. 13:18 - timeakecskes

Feltöltődés az Anyacsavar programjával

Már csütörtök van, és én még mindig nem tudnám röviden összefoglalni, milyen volt az elmúlt hétvégém. Ha valaki megkérdezne róla, ömlene belőlem a szó és csak mesélnék, mesélnék. Olyan feltöltő élményeket kaptam három nap alatt, amilyet még nem tapasztaltam, és biztos vagyok benne, hogy minden nőnek, anyának jót tenne. 

Pénteken kezdtünk, már délelőtt találkoztunk a hat lánnyal, akik közül korábban csak egyet ismertem. A trénerünk, a program vezetője Paizs Dóra volt, az Anyacsavar alapítója, megoldásközpontú coach, aki szakmai eszközein túl támogató jelenlétével és azzal is erősítette a csoportot, hogy maga is részt vett a feladatokban, és ezzel ő is megnyílt felénk. Nem egy hagyományos tréning volt ez, hanem, ahogy Dóra a honlapján írta, megtartó női kör.

0509.jpg

Ismerkedés után voltak páros és csoportos feladatok, beszélgetések, amikkel lassan egyre mélyebbre merültünk, főleg önmagunkban. Számomra is meglepő, hogyan lehet egy hét fős csoportban igazán magaddal foglalkozni, a saját nehézségeiden dolgozni, és a tapasztalatom az, hogy lehet, és működik. Van egy témád, egy elakadásod, ami a mindennapokban foglalkoztat, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem is tisztult még le benned, nagyon tág, nem tudod még egy mondatban vagy egy kérdésben megfogalmazni. Vagy van egy vágyad, egy célod, amihez szívesen eljutnál, de fogalmad sincs, hogy a jelenlegi élethelyzetedből merre kanyarog az út efelé a cél felé. Ehhez kapsz továbbgondolkodásra ösztönző kérdéseket, impulzusokat. Gondolkodsz, írsz magadnak róla, jegyzetelsz, összegyűjtesz pár gondolatot, aztán átbeszéled a társaddal, meghallgatod őt is, ebből új inspirációt kapsz, majd visszaviszed a teljes kör elé, és meglepődsz, hogy milyen ráébredéseid, felismeréseid lettek.

A beszélgetés mellett már az első nap rajzos feladatunk is volt – és nem, nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz rajzolni, nem vagy kreatív. Én is óvodás módon kezdtem el színezni, aztán közben, a kapott kérdések, célok mentén gondolkodva, a rajzolás által felszínre kerülő érzelmek, ötletek, maga a kéz mozgása olyan flowba vitt, hogy szinte úgy kellett feleszmélnem, és csak utána döbbentem rá, hogy másfél órája rajzolok folyamatosan. Ez is nagyon fontos: hogy van idő. Mindenre van idő, szabadon létezel, nem szakít félbe senki, nem jön oda egy gyerek sem „anya! anya!” felkiáltásokkal. Sőt, akkor eszel, iszol és mész vécére, amikor akarsz!

Sokat voltunk a szabadban is, függetlenül az időjárástól. Erre a csodálatos májusi hétvégére jutott szél, eső és hideg, de a természet minden időben szép, a megfelelő ruházat megvéd, utána pedig vár a wellness. Mert azt még nem mondtam, hogy maga a program egy kényelmes hotelben zajlik, a jelszó az, hogy a testet és a lelket is kényeztetjük. Például módunkban áll kialudni magunkat. Na, a hétből öten első este inkább a beszélgetés folytatását választottuk egy üveg bor mellett, a másodikon meg a szaunát, de az tény, hogy amikor végül elaludtunk, reggelig senki sem ébresztett fel legszebb álmunkból. Az alvás mellett finomabbnál finomabb ételek vártak, és nem nekünk kellett megfőznünk őket! Lazuláshoz pedig ott volt a wellness részleg. Amit ki is használtunk: pénteken egy rövidebb séta, szombaton egy néhány órás könnyű túra után melegedtünk fel benne.

Ez utóbbiról szeretnék még írni, mert számomra az egyik legmaradandóbb élmény volt. Emlegettem már Erling Kagge: Menni című könyvét. A szombati séta tökéletes megvalósulása volt annak, amiről a könyv ír. Kaptunk iránymutatást, vittük a saját témánkat gondolkodni, és mellé választhattunk idézetet is. Engem már meg se lepett, hogy többségünknek mennyire találó, segítő idézet jutott, az enyém azonnal előrelökött a gondolkodásban, egy az egyben a szívemhez szólt. Ezen a sétán mi magunk viszont egy árva szót sem szóltunk. Csak mentünk, a saját ritmusunkban, néha elővettük az útvonalról szóló kis írásunkat, néha az idézetet, néha felírtunk valamit, ami „kiesett” a sétából, ahogy Dóra mondta. Én már mosolyogtam magamon, mert olyan coelhói bölcsességek merültek fel belőlem, hogy naplementés mémet lehetne rájuk alapozni, mégis ott és akkor szimbolikusak és sokatmondóak voltak. Az egyiket felírtam itthon a falitáblánkra:

Folytasd az utadat. Ha zsákutcába érsz, majd döntesz felőle és megoldod.

0509-1.jpg

Lehet, hogy üres szólamnak hangzik, de ahogy én ott és akkor kaptam ezt a gondolatot egy konkrét zsákutcában, és azonnal leesett az átvitt értelmű jelentése, az megmaradt, és azt gondolom, később is fogom tudni használni. És aztán persze ezt is feldolgoztuk, átbeszéltük, visszajelzéseket kaptunk. A legtöbbet nekem ez segített, és talán ezen a területen tanultam a legtöbbet – és még van hova fejlődnöm: úgy hallgatni a másikat, hogy a fejemben közben ne az járjon, hogy én mit tudok hozzáfűzni a mondanivalójához, hanem tényleg értő figyelemmel, és megtanulni úgy kérdezni, hogy az őt még tovább vigye a saját kérdésén való gondolkodásban. Kaptunk visszajelzést arról, hogy mások milyen erősségeinket ismerik fel, vagy hogy mit látnak, mitől leszek képes valóban megvalósítani, amit elképzelek? Ezek hihetetlenül motiválóak és megerősítőek.

Volt még kreatív munka a rajzoláson kívül is, vasárnap pedig zárófeladatként egy papírlapon a gyakorlatba ültettük át, amin két napja dolgoztunk: konkrétan  beterveztük a napjainkba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elérni, vagy ami hiányzik ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a saját teljes életünket éljük, a helyünkön legyünk. Összeírtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak erre, honnan kaphatunk támogatást hozzá, milyen konkrét lépéseket kell tennünk. Erőt kaptunk ahhoz, hogy merjük felismerni a saját szükségleteinket, és – nem csak erre a néhány napra – előtérbe helyezni őket. Persze, visszaérkezünk a hétköznapokba és megint a gyerekek lesznek az elsők, és nincs is ezzel semmi baj. De most már képesek vagyunk a saját szemszögünkből nézni az életünkre, felismerni, hogy az a miénk, és mások – akár a férjünk, a gyerekeink – szükségleteit a magunké mellé rendelni, nem pedig a magunkét úgy-ahogy beszuszakolni a másokéval már megtömött napjainkba.

Dóra nem engedi el a kezünket, van folytatás, lesznek még feladataink, találkozunk is a jövőben. De ez a hétvége már így is olyan ajándék, amit tényleg minden anyának receptre írnék fel, ahogy a címben is írtam. Egy olyan körben lehettem három napig, ahol a végén mindenki úgy érzi, hogy kapott – pedig ehhez nyilvánvalóan mindenkinek adnia is kell, mégis többel távozunk, mint amivel odamentünk. Amiből leadtam, az a szorongás és az elvárásokban való hit, soha még semmi nem csökkentette ennyire a megfelelési kényszeremet. Olyan hely volt ez, ahol mindenki más és más gonddal küszködik, mégis mindenki érti a másikat. Az az igazi sisterhood jött létre, a női bajtársiasság, aminek olyan jó lenne meglennie a mindennapokban is. Élményeket, feltöltődést, felismeréseket, tapasztalásokat kaptam, és olyan új ismeretségeket, amikért mindig hálás leszek.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://egyboszorka.blog.hu/api/trackback/id/tr4614815948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása