Amikor a Holt költők társaságának a végén a diákok felállnak a padokra, és egymás után hangzik el, hogy O Captain! My Captain, az szerintem a filmtörténet egyik legfelemelőbb jelenete. A kapitány nyilvánvalóan egy vezéregyéniség, de a szó nekem olyan embert sugall, akinek nincs szüksége arra, hogy megkövetelje a tiszteletet, mert egyszerűen a jelleméből, a viselkedéséből következően ezt érezzük vele kapcsolatban. 

Szerencsés vagyok, mert nekem volt egy saját kapitányom. Nem is akármilyen: dunai hajóskapitány. Az első emlékem róla, hogy hazaér egy hosszú hajóútról egy forró nyári napon, és egy lufit hoz nekem Bulgáriából. Sokáig dolgozott, a nyugdíjkorhatáron túl is, hetekre elutazott. Gyerekként nem gondoltam bele, de nyilvánvalóan nem csak nekem hiányzott, sőt - a legnehezebb a nagymamámnak lehetett. És nem is akkor, amikorra már mi, unokák is vissza tudunk emlékezni, hanem sokkal régebben, két gyerekkel, munka mellett és egy kertes családi házzal. A nagymama igazi kemény nő volt a hatvanas években, aztán később igazi sütiillatú, kontyos nagymama lett belőle.

A nagypapa viszont egy háborús hős volt egy kis Duna-parti faluból, aki nagyon fiatalon járta meg a poklot, aztán hazatért, és megszerette a nagymamámat. Család mellett fejezte be az iskolákat. A házaspárként, fiatal családként megélt életükről nem sokat tudok, amit láttam, az az volt, hogy negyven, ötven év után is mennyire mélyen szerették egymást. Nyugodt, megelégedett életet láttam, kialakult szokásokat és derűt. 

A gyerekkori emlékeim? Visz a bicikli vázán, bedőlünk a kanyarba. Hajnalban kelünk és elvisz horgászni, puszta kézzel keres gilisztát a komposzthalomban. A legjobb, legendás: ázunk a meleg vízben a szép emlékű lepencei strand medencéjében, kilátással a Dunakanyarra, és számokat sorolok: dunai folyamkilométereket. Ő meg fejből tudja, melyik kilométernél milyen település, híd, miegymás van, és mesél róla, míg pirosra sül a bőrünk a nyári nap alatt. A másik legjobb: visz az "erdőre", fel a Pilisbe, csendben kell lenni, hátha látunk állatokat, követjük a turistajelzést, míg egyszer csak hopp, balra letér az útról, és felvisz oda, ahol csak ő tudja, hogy egy felhagyott kőbánya tetejéről egyenesen a teraszukra látni. "Nézzétek, ott főzi a  mama a levest, hopp, az orrára szállt egy légy" - mutatja, mi persze semmit nem látunk ebből, de lelkesen bólogatunk, aztán szedünk egy csokor kankalint a mamának, aki tényleg ebéddel vár.

Mama korán elhagyta őt és ezt a világot, nem sokkal az aranylakodalmuk után. Nagyon nagy a kontraszt: nem érte meg, hogy az unokái párt találjanak, egy dédunokáját sem látta. Papa hatot is. Az első gyerekem elég hirtelen és rendezetlen körülmények közé érkezett, a család egy kicsit sokkolódott. Papa annyit mondott: én szeretem a kisbabákat. Kevés mondatért voltam életemben annyira hálás.

Aznap ment el, amikor megtudtam, hogy érkezik a harmadik fiam, az ő hetedik dédunokája. Szerencsés vagyok, hogy volt ő nekem harmincegy évig. Ma lenne kilencvenkét éves Dédipapa, a hajóskapitány.