Az utóbbi hetekben többször is szükség volt rá, hogy a hulladékmentességre ösztönzést kifejezetten a kamaszok, a középiskolások szemszögéből próbáljuk megközelíteni. Meghívtak egy előadásra egy debreceni középiskolába a fenntarthatósági hét keretében, hogy meséljük el, hogyan vásárolunk, mutassuk be, milyen eszközöket használunk. A távolság miatt végül skype-on oldottuk meg a dolgot, nem kevés izgalommal készültünk rá, ahogy berendeztük a technikai hátteret, a helyszínt, főpróbát tartottunk és magunknak egy picit összefoglaltuk előre, hogy mit kis szeretnénk elmondani, átadni. Lévén itthon rendelkezem egy saját középiskolás kamasszal, próbáltam a tapasztalataimra hagyatkozni azzal kapcsolatban, hogy neki hogyan zajlik egy napja, miket és hogyan vásárol, mit használ, mire tudom rávenni és mire nem.

Étkezések. Reggelit itthon eszik, és időnként pöröl velem, amiért nem tartok itthon néhány élelmiszertípust, amit csak műanyagcsomagolással tudnék beszerezni, de cserébe kitörően lelkes, ha találok például üveges gyümölcslét a boltban. Ebédre visz abból, amit főzök, saját sokszorhasználatos doboza van, szendvicshez vagy péksüteményhez szendvicscsomagolója. De a péksütemények vásárlásakor kapott vastagabb papírtasakot is eltesszük, mint régen a nagymamáink, hiszen ebbe is lehet újra vásárolni vagy otthoni szendvicset csomagolni. És figyel rá, és vissza is hozza a tasakot!  Az iskolai büfében minden gyereknek saját bögréje van náluk, ezzel együtt a pet palackos italok vásárlásáról még nem tudtam teljesen lebeszélni.

Közlekedés. Busszal megy, miatta nem autóznánk, csak a kisebb gyerekeink miatt, de ők is megnőnek lassan. A végállomástól még olyan 15-20 percet sétál, tehát van egy kis reggeli testmozgás is benne. Volt már arra is példa, hogy bebiciklizett a városba, de azért az a mi irányunkból kerékpárút nélkül a reggeli forgalomban nem elég biztonságos. Viszont biztatok mindenkit, aki naponta fuvarozza a kamasz gyerekét: javasolja neki a tömegközlekedést, a kerékpárt vagy a sétát, minden szempontból jót fognak tenni neki.

Tisztálkodás, bőrápolás.  Érzékeny téma egy kamasznál, már szóba hozni is csak finoman lehet, és szerencsés az a szülő, akire hallgat e téren a középiskolás korú gyereke. Én ezen a skálán a szerencsésebb vége felé lehetek, de azért még nem vagyok elégedett. Családunkban ugyanis egyedül a kamasznak veszünk flakonos tisztálkodószereket, mert a kedvenc illatáról azért nem mond le. A fontos szerintem az, hogy legyen tisztában a lehetőségeivel, ha szeretne hulladékmentes verzió mellett dönteni: használhat kecsketejes vagy egyéb natúrszappant, az arcbőrét is ápolhatja natúr kozmetikumokkal, amelyek közül már kaphatók fém tégelybe csomagoltak is, de akár a kozmetikustól is lehet kérni saját tégelybe krémet, tonikot.

Hajmosásra fiúknak is, lányoknak is elérhetők a szilárd samponok, ezeknek egyszerű a használata és a hatásuk ugyanolyan, mint a megszokott samponé, de papír dobozkában kaphatók. Kísérletezni kell, lehet a testre használt natúrszappannal is hajat mosni, ugyanúgy meg kell találni ezen a területen is a te bőrtípusodhoz, hajtípusodhoz illő kozmetikumot, mint a boltban kaphatók esetében. Ez is egy önismereti út, aminek úgyis a közepében van ez a korosztály. Akit érdekel, még házi készítéssel is próbálkozhat. Mindez igaz a dezodorokra is.

Textil zsebkendők, szalvéták. A szalvéta a könnyebb téma, lehet kapni vagy akár házilag készíteni nagyon jópofa mintás anyagúakat, kifejezetten menő lehet ilyenbe csomagolni a szendvicset vagy tartani egyet a táskában. A papír zsebkendő helyett használt textil már kényesebb, haladó hulladékmentes felnőtteket is visszatart, hogy nem tartják higiénikusnak, akár erősebben is fogalmazhatnak. Szerencsére a menő minták a zsepikre is igazak, ajándékba is adhatjuk ezeket, előkerülhet akár kéztörlésre is, aztán később vagy elkezdi rendeltetésszerűen is használni, vagy sem, erőltetni semmiképpen sem szabad. Nekem biciklimintás szettem van.

Intim higiénia. Ennél a korosztálynál már nagyon fontos a téma, és talán már fel is merült a lányokban, hogy mennyi hulladékot termelünk életünk során a menstruációkor használatos eszköztárunkkal. Mégis, ezt a témát már csak a többedik beszélgetésben érinteném, hiszen ha a zsebkendő már érzékeny téma, akkor ez itt fokozottan igaz. Külön posztot érdemel, hogy mi hogyan csináljuk és hogyan beszélgetnék erről a kamasz lányokkal.

A témából hamarosan rádióműsor is készül, hallgassátok addig is a Táska Rádiót, ha érdekel benneteket, milyen témák foglalkoztatják mostanában a középiskolásokat. 

A Nincs időm olvasni kihívásban márciusban a hónap témája: az inspiráló könyv. Elég tágan értelmezhető téma, hiszen egyéni, hogy kit mi inspirál. Lehet az egy életrajz vagy önéletrajz, egy pszichológiai vagy filozófiai mű, egy önfejlesztő könyv, de egy motiváló jellegű regény is akár. Én mindig választok a témában és azon kívül is könyveket a könyvtárban vagy az itthoni polcról, és aztán a hangulatomnak megfelelően veszem sorra őket. Ebben a hónapban sikerült befejeznem több korábban elkezdett és valamiért félretett könyvet is, ezekkel együtt jó sokat olvastam. Vegyük szép sorjában:

Az első Mia March: A Meryl Streep filmklub című műve volt. Ha úgy vesszük, motivált ez is arra, hogy felírjak magamnak megnézésre néhány filmet, de én inkább a könnyed, szórakoztató kategóriába tenném. Februárról csúszott át, március legelején fejeztem be. A sztori röviden, spoiler nélkül: három fiatal nő - két testvér és az unokatestvérük - sok év után újra találkoznak a nagynénjüknél. Mostanra mind túl vannak életük első traumáin és döntési pontjain, és a nagynéni kedvenc Meryl Streep filmjeiből kiindulva beszélik át ezeket, vagy gondolkodnak el rajtuk, és velük az olvasó is. Romantika, tengerpart, cukrászda, filmek, kedves kis könyv az egyszer olvasós kategóriából. 

Következőnek W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér című könyvét választottam, mert mindenképp meg akartam nézni a filmet és még előtte elolvasni a könyvet, mindkettő elég gyorsan sikerült. Én szerettem őket, és tetszett, ahogy az író a kutya szemszögébe helyezkedik. Persze nem tudjuk, hogyan gondolkodna valójában egy kutya, de én úgy éreztem, sikerült visszaadnia, és a saját kutyámról is többet tudtam meg általa. Bár a filmben kicsit fura volt a kutya hangját adó női szinkron, azért sikerült azt is megszokni. A történet értelmezhető egy kicsit modernebb Lassie hazatér remake-nek is, de ez számomra nem vont le az értékéből.
Ezután jött Matt Haig írása: Miért érdemes életben maradni? Ezzel a nagyon kemény könyvvel csaptam bele a motivációs témába. Matt Haig 24 évesen, mélyen depressziósan konkrétan a szakadék széléről jött vissza, és úgy ír a depresszióról, hogy szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy jobban megértse. Én messze vagyok az ő állapotától, de rengeteg részletben magamra ismertem, és azt éreztem, úristen, végre valaki megfogalmazza, hogy mit érzek! Nagyon mélyre vitt, és alig vártam, hogy húzzon már ki a gödörből, ahogy magát kihúzta. Végülis nem mond többet annál, ami a racionális eszünkkel mind tudunk: hogy a családért, a barátokért, azokért, akik szeretnek, érdemes életben maradni. Ehhez persze el kell hinnünk, hogy szeretnek, hogy szerethetők vagyunk. Sokunknak van ezzel még dolgunk, én is rengeteget jegyzeteltem ebből a könyvből.

Könnyítésként jött az Artemis, Andy Weir könyve. Már januárban elkezdtem, de félretettem, valahogy nem akart beindulni. Andy Weir A marsi (The Martian, magyarul Mentőexpedíció címen is megjelent) írója, második könyvében a valódi science fiction szellemében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne, ha lenne egy város a Holdon, hogyan lehetne ezt egyáltalán megoldani, hogyan működne az élet, milyen körülményekkel és veszélyekkel. Természetesen kell hozzá cselekmény is, amit a minden zűrbe belekeveredő csempész főhősnő, Jazz garantál, aki történetünk idején a szokásosnál cseppet nagyobb galibába kerül. Üdítő pihenő volt két motivációs könyv között.
Az Artemis után ugyanis Ryan Holiday: Az akadály maga az út című bestsellerét vettem elő, ez volt a második a motivációs témában, és egészen lenyűgöző könyv. A könyvtárból jutottam hozzá, de be fogom szerezni, mert újra és újra el kell olvasni. Modern sztoikus filozófia Marcus Aurelius alapján, annyira motivált, hogy később kivettem a könyvtárból Marcus Aurelius Elmélkedéseit is. Segíthet, ha az életedben, munkádban, tulajdonképpen bármilyen területen falakba ütközöl, ráadásul az író levelezőlistát működtet és a neten hatalmas könyvajánló-listája van... veszélyes rákeresni!

Várt még rám két vaskos regény, az egyik Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál. Vastag és szép történet, többről szól, mint amire számítottam. Azt hittem ugyanis, hogy romantikus gasztroregény. Tény, hogy van benne mindegyik: szerelem és sok finom olasz étel is, de mindez a második világháborús Nápolyba helyezve, valós alapokra - az utószóban ír is ezekről. Megríkat, megmosolyogtat, újra felébreszti a vágyat Olaszország iránt, majd a vége felé egy csavarral megdöbbent. Igazi belemerülős regény. Utána muszáj volt folytatni ugyanennek az írónak A kávék költője című könyvével, amit szintén szerettem, bár a Vendéglőt jobban. Itt a gasztro szálat a kávé jelenti, és a helyszín a századfordulós London, egzotikus kitérőkkel Afrikába és Dél-Amerikába. Több benne az erotika, mint amennyit a kor alapján feltételeztem volna, viszont izgalmasan beleszövi a női választójogi mozgalmak történetét is.

Emellett, ahogy azt már tudjátok, a Digitális detoxot is kiolvastam, ami tökéletesen passzol a motivációs témához, de elég egyedi abban a tekintetben, hogy harminc napig mindennap egy kicsit kell olvasni belőle. Itt és itt írtam róla.

A hónap könyve a kihívásban Michelle Obama: Így lettem című önéletrajzi műve volt. Abszolút nevezhető motivációsnak ez is, csakhogy A kávék költője miatt annyira megcsúsztam az olvasásával, hogy most nagyjából a felénél tartok, így majd csak a jövő hónapban fogok tudni beszámolni róla. Máris van okotok követni, és elolvasni az áprilisi könyves beszámolómat is.

Minden évben ezen a napon lekapcsoljuk egy órára a villanyt a házban a Föld órája keretében. Ilyenkor gyertyafénynél olvasunk esti mesét, nincs filmnézés, nincs laptop és nem hallgatunk zenét. Lehet beszélgetni, sakkozni vagy társasjátékot játszani, enni-inni, akár aludni is, de abban persze semmi izgalmas nincs. További opciókat a gyerekekre való tekintettel nem említek.

Idén ez egy kicsit másképpen alakult. A házban egész napos villanyszerelés zajlott, gyakorlatilag reggel kilenctől este hatig nem volt áram, és nem azért, mert tekintettel a Földre korlátozott ideig és szándékosan lemondtunk róla. Igaz, délelőtt programom volt a gyerekekkel, tehát nem nagyon tűnt fel, de amikor hazaértünk, érdekes volt hallani, ahogy kétségbeesnek, hogy most akkor nem tudom megmelegíteni az ebédet? Nekik eszükbe sem jut a gáztűzhelyet használni erre a célra. Szerencsére mindenki kapott meleg ebédet, sőt a felnőttek kávét is. Az sem volt gond, hogy nem működnek az elektronikai eszközök, hiszen a kert sokkal jobb szórakozást kínált. Csak a kamasz fiam zsörtölődött, hogy hiányzik neki a wifi.

Aztán este, amikor a szerelők elmentek, a gyerekek épp megvacsoráztak lámpafénynél, majd derült égből villámcsapásként újra elment az áram. Sötétség borult a házra, már kintről sem jött be fény. Nem estem pánikba, volt már ilyen, elő a gyertyákat és a zseblámpákat, irány a biztosítéktábla. Ellenőriztem, aztán a pincében lévő másikat is, majd a főkapcsolót is. Semmi. Minden biztosíték felkapcsolva, áram nincs. Oké, értem, Föld órája, de nem lehetne et szervezetten, felkészülten és akkor, amikor mi úgy döntünk? 

A párom az én asszisztálásommal elkezdte szisztematikusan átnézni, amit addig szereltek. Órákig tartott, amíg visszajött az áram, de nem tűnik túl megbízhatónak, a szerelést holnap folytatjuk, de amíg ezzel foglalkoztunk, jó pár dolog átszaladt az agyamon:

 - Szombati dátummal nem lesz bejegyzés a blogon, az indulás óta először, mert félben van egy, amit internet hiányában nem tudok befejezni.

 - Ha rövid időn belül nem oldódik meg a probléma, kiolvad a hűtő.

 - Nem tudom kimosni a gyerekek tornacuccát hétfőre.

 - Lemerül az összes akkumulátorral működő eszközünk, kezdve a kézilámpával, a fejlámpákkal, de a laptop és a telefonok is, nem beszélve az összes kis kütyüről, mind okosóra, mp3 lejátszó, bluetooth hangszóró. Egy része csak szórakozáshoz kell, de a telefon és a laptop fontos lenne magához a villanyszereléshez is.

 - Tévét nem nézünk, és filmet is viszonylag ritkán, de most ha akarnánk, se tudnánk.

 - Nincs wifi.

 - A legfontosabb: árammal működik a kazán, reggelre hideg lesz és a meleg víz is elfogy. 

 - Semmilyen elektromos konyhai eszközt nem fogok tudni használni.

 - Amíg ez így marad, addig este sötét lesz.

Nagyjából egy éve olvastam egy trilógiát, az Egy másodperccel később című könyvet és folytatásait. Egyáltalán nem elrugaszkodott elképzelés arról, hogy mi történne, ha kontinensnyi területeken hosszútávon megszűnne az áramellátás. Amit én végiggondoltam attól való félelemben, hogy néhány napig villany nélkül kell élnünk, az csak jelentéktelen apróság. A könyvben rövid időn belül leáll az ipari termelés, a bankok, a közlekedés jó része, a kórházak áramellátása beláthatatlan károkat okoz. Engem mélyen elgondolkoztatott, mennyire függünk ma már az elektromosságtól, és mennyire el lennénk vágva a világtól nélküle. Kellemes és nosztalgikus egy-egy estére kipróbálni, mint amilyen a Föld órája, hogy milyen lenne, de az igazság az, hogy fogalmunk sincs azokról az állapotokról. Komolyan elgondolkoztatott a könyv, hogy mi minden kellene ahhoz, hogy egy ilyen esetre előre fel tudjunk készülni.  

Nálunk szerencsére - bár további szerelésre vár - de végül még ma sikerült visszaállítani a rendszert, és most az állólámpa fénye mellett, a laptopomon írom ezeket a sorokat. Szóval, köszi, Mr. Edison, hogy nem kényszerülünk arra, hogy gyertyafénynél nézzük a tévét, igazán értékelem.

Néhány napja befejeztem a Digitális detox könyvet, végigcsináltam a 30 napos feladatsort. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt. Hogy milyen hatással volt rám?

• Nagytakarítást és rendrakást végeztem a telefonomon, alaposan mérlegelt szempontok szerint csoportokba sorolva az alkalmazásokat, eldöntöttem, hogy mi az, amire tényleg szükségem van, ami megkönnyíti az életemet, és mi az, ami valójában csak időrabló. A maradékot gondosan mappáztam és hátrébb tettem.

• A legtöbb alkalmazás esetében letiltottam az értesítéseket. Így kizárólag akkor ellenőrzöm az e-mailjeimet vagy az Instagram üzeneteket, amikor én döntök így, és nem akkor, amikor üres perceket töltenék ki az értesítések megnézésével.

• Letöltöttem egy alkalmazást - bármilyen visszásan is hangzik, a könyv maga javasol olyan alkalmazásokat, amik csökkentik a telefonhasználatot - ami méri a telefonnal töltött időmet, az egyes alkalmazásokban töltött időmet, naponta kétszer még a hangulatomra is rákérdez, és statisztikákat készít az adatokból.

• Kaptam segítséget és ötleteket a könyvből arra, hogy hogyan figyeljek arra tudatosan, hogy a klasszikus telefonpörgetős perceket (sorban állás, várakozás főzés közben) másra fordítsam.

• Tudatosítottam, hogy mi a fontos nekem valójában. Nem a telefonom.

• Megismertem az okostelefonok és különösen a közösségimédia-alkalmazások függőséget okozó felépítését, és megszüntettem az ezzel kapcsolatos önvádat magamban. 

• Tartottam teljesen kütyümentes napot: se telefon (kikapcsolva!) se laptop, se internet, se filmnézés. Tudatosodott, hogy mennyire függenek már a mindennapjaink az internettől: találkozók megbeszélése, zenehallgatás, egy recept megkeresése vagy tulajdonképpen bármilyen információ megkeresése hozzá köt. Erre a napra bizony rendesen fel kellett készülni: tudnom kellett, hova akarok menni, hogy találok oda, mit akarok csinálni, ahhoz kell-e valami infó a netről, mit akarok főzni? És a meglepetés: a 24 óra letelte után nem hiányzott! Nem akartam azonnal net elé ülni, sőt, a telefont csak másnap reggel kapcsoltam be.

• Valóban hasznos eszközként tudom használni a telefont, fényképezek vele, navigációt használok, rádiót hallgatok, de le tudom tenni a kezemből és nem ragadok bele a képernyő vonzásába.

A 30 nap alatt végig jegyzeteltem az egyes feladatokat és a saját megoldásaimat, válaszaimat a naplómba, így ráadásul az írás gyógyító hatásával és egyúttal egy általam szeretett tevékenységgel is összekötöttem a leszokást. Előfordult közben, hogy otthon felejtettem a telefonomat, és hirtelen telefonon akartam hazaszólni, hogy tudjanak róla, hogy nem vagyok elérhető. Vicces volt, de aztán észbe kaptam, és sikerült Waze nélkül megtalálnom az aznapi úticélomat, nagyjából emlékeznem a bevásárlólistámra, és egyáltalán, megtapasztalni, hogy élesben is működik nélküle az élet. Akik végigcsinálták a kihívást, azok között vannak, akik butatelefonra váltanak utána, vagy megtartják sim kártya nélkül az okostelefont csak  az alkalmazások használatához, és nem tartják mindig magukkal. Én nem tervezem ezt, de most már úgy érzem, simán menne.

Az utolsó napokban reméltem, hogy a könyv végén még kapok néhány tanácsot és ötletet, mert úgy éreztem, azért ez még nem egy rögzült szokásrendszer, hanem egy nagy tudatosságot igénylő és egyelőre bizonytalan lábakon álló valami - talán kísérlet. Hálás vagyok a könyv írójának, amiért ő sem azt várta el a végén, hogy innentől mindenki csak ezt csinálja tovább, amit eddig, és minden remek lesz. Ad tippeket, ahogy szerettem volna, és kevésbé szigorú nálam, megengedi, hogy időnként lazuljak, és üveges tekintettel bámuljam a képernyőt. Mindezek után a függelékben pedig meditációs appokat és könyveket ajánl a kitartás segítéséhez. 

Kinek ajánlom a könyvet:

• aki egyszer is nézett fel a telefonjából a gyerekére úgy, hogy rájött, nem is fogta fel, amit a gyerek az elmúlt percben mondott
• aki automatikusan viszi magával a vécére vagy kapja elő sorban állásnál a telefont, hogy kitöltse azt a két percet is, és ez zavarja
• aki szeretne tudatosabb lenni, több könyvet olvasni, újra meghallani a saját gondolatait
• akinek fáj a hüvelykujja az okostelefontól (nekem a bal mutatóujjam fáj)
• akinek este az utolsó, reggel az első tevékenysége a telefonra nézés, és ezen változtatni akar
• és aki mindehhez használható, gyakorlatias tanácsokat szeretne kapni, és könnyed, jó stílusú biztatást mellé.

A digitális detoxról szóló előző írásomat itt olvashatod.

Egyszer olvastam egy cikket, ami olyan emberekről szólt, akik az életük közepe táján szakmát váltottak és az új szakmájukban is sikeresek lettek. A cikk írója arra a következtetésre jutott, hogy ez azoknak jön össze, akik olyasmit csinálnak a váltás után, amit valójában egész életükben végeztek: a hobbijukat emelik professzionális szintre, vagy épp az eddigi munkájukat folytatják immár önálló vállalkozásban - a lényeg az, hogy hosszú évek tapasztalata áll már mögöttük. 

Ennek az írásnak a kapcsán gondolkodtam el, hogy mi is lenne ez nálam? Ez még akkoriban volt, amikor a fitness képzésre jártam, és kis keserűséggel gondoltam végig, hogy a sportszakma nem ilyen. (Attól még persze lehetek bármi.)

Mi az, amit mindig is csináltam? Olvastam, amióta csak az eszemet tudom, már az oviban is tőlem kértek mesét a gyerekek, ha az óvó néni nem ért rá. Túráztam - egészen kiskoromban a nagypapám vitt az "erdőre", ahogy ő mondta, aztán cserkész voltam, és csak a felnőtt életem első éveiben maradt ki az erdőjárás, amíg egyszer csak rá nem döbbentem, hogy mennyire hiányzik és hogy szeretném átadni a gyerekeimnek is, és azóta újra rendszeres. És írtam. Iskolai fogalmazásokat, tizenegy éves koromtól naplót, körülbelül ugyanekkor regényt (fantasztikus színvonalon: amikor nem volt ötletem, hogyan haladjon tovább a cselekmény, akkor a főhősnek gyorsan született egy újabb gyereke). Aztán a naplóírás folytatódott, elkísért egészen a diplomáig, és ahogyan az már lenni szokott, a felnőtt élettel, a munkába állással ez is elmaradt. De nem sokáig: az első terhességem alatt és utána babanaplót írtam, nem a boltokban kapható kitöltögetős fajtát, hanem egy keménytáblás könyvecskét. Írtam cikkeket pályázatokra és meséket a fióknak, ezeket már nem kézzel. Rengeteget jegyzeteltem főiskolán, egyetemen, munkahelyeken. Később jöttek a blogok, aztán már csak határidőnaplók és munkahelyi feljegyzések meg teendőlisták. Láttam, hogyan satnyul a kézírásom, és milyen keveset bírok: megfájdul a csuklóm, görcsös lesz a kéztartásom.

Akkor vettem az első naplómat a babanapló óta, és mindent írtam bele: klasszikus beszámolót a napjaimról, érzéseket, amik foglalkoztattak, feldolgoztam benne konfliktusokat, de volt benne karácsonyi ajándéklista és más apróságok is. Egyszer heteken keresztül írtam egy listát napi egy dologról, amiért hálás vagyok, aztán egy másikat arról, hogy mit csináltam jól aznap. Éreztem, hogy jót tesz, már önmagában a kézírás is, a legjobb hatással pedig az írásban megfogalmazott lelkizéseim voltak: felszabadító érzés volt leírni, ami a szívemet nyomja.

A címben szereplő gyógyító írás nagyon hasonló: egy James Pennebaker nevű szociálpszichológus végzett először kísérleteket azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az emberre, ha leírja a gondjait. A kísérlet résztvevői egy velük megtörtént traumáról írtak, míg a kontrollcsoport felszínes dolgokról. Az eredmény: a nehézségeiket szavakba öntők ellenállóképessége javult, a kísérlet utáni időszakban kevesebbet voltak betegek. Ismételt tesztek alapján az írás gyógyító hatása mérhető. Pennebaker szabályrendszere szerint fontos, hogy legalább 3-4 napon, napi 15-20 percen keresztül nyugodt körülmények között írjunk, olyan témáról, ami személyes, fontos, minket érintő, és az érzelmeinket is írjuk le vele kapcsolatban. 

Hogy miben rejlik a gyógyító hatás? Az írás során feldolgozás zajlik: átgondoljuk, jobban megértjük és átkeretezzük a történteket, az érzelmeinket hozzáfűzve pedig ráébredünk arra, hogyan is hatott ránk a dolog, megtaláljuk a kifejező szavakat, értelmet találunk a minket fogalalkoztató témában. Többet megtudunk magunkról és rendezzük ezt a tudásunkat, mindez énerősítő hatású. Időről időre, napokon át írok így én is, fontos, hogy kézzel. Maga a kézírás, a mozdulatsor is fejlesztő hatású, az agyunk olyan területeit aktivizálja, amelyet amúgy beszédképzésre használunk, hozzákapcsolódik a látás és az érzelmi feldolgozás is.

Ha nincs kedvetek, időtök a gyógyító írás eredeti alapelvei szerint napi 15-20 percet írni, vagy nem áll módotokban ennyi időt zavartalan elmélyüléssel tölteni (akinek gyerekei vannak, érti, miért írom ezt) akkor napi néhány mondat erejéig javaslom a hálanaplót. Jobban fogod érezni magad, ha este végiggondolod, mi is történt ma, amiért hálás lehetsz. Lehet ez egy olyan egyszerű dolog, mint például hogy ma sütött a nap, de egy kedves megjegyzés vagy szívesség - a lényeg, hogy a legidegesítőbb, rohanós napban is megtalálhatod azt a jó dolgot, amit érdemes lejegyezned. Később pedig igazi felüdülés lesz visszaolvasni.

Nekem még levelezőtársam is van. Papíron, borítékban, postán, mint gyerekkorunkban, amikor a Pajtás magazinban böngésztük a levelezőtárs rovatot. Amióta olvastam a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című könyvet, amit egyébként melegen ajánlok nektek is, szöget ütött a fejemben a gondolat, és találtam olyat, aki ugyanígy volt ezzel. Úgyhogy megint írok: naplót, levelet, idézeteket könyvekből, listákat és gondolatokat.

Ti szoktatok kézzel írni?

Ehhez a poszthoz az inspirációt PuPilla blogja adta, bár én már a Tíz kicsi könyv blogon láttam, utóbbinak vagyok rendszeres követője. Olvasni szeretek, listafüggő vagyok, könnyen jött a döntés, hogy én is megmutatom könyvlistáim kicsit talán átláthatatlan rendszerét.

Először is, évek óta amint bármit elolvasok magamnak, máris írom a helyes kis pillangós Bomo Art noteszembe, csak egy egyszerű listába, amit egyedül az évszám tör meg, azaz évente kezdek új listát. Innen tudom könnyen megkeresni, hogy hány könyvet olvastam abban az évben, és hónapokra is tudom bontani, mert a lista tartalmazza a könyv sorszámát, az írót, a címet és a dátumot, amikor befejeztem. Azért hangsúlyoztam ki, hogy ez a magamnak olvasott könyvekről szól, mert a gyerekeknek olvasott könyveket az idei évig nem listáztam. Nem éreztem azokat a saját olvasmányélményeimnek, a listámba tartozóknak. Pedig én olvasom őket, és ahogy egyre nagyobbak a gyerekek, egyre inkább jelentenek valódi élményt nekem is a könyveik. Volt erről egy érdekes beszélgetés a Nincs időm olvasni khívás facebook csoportjában, annak hatására kezdtem el idén egy külön listában írni a gyerekkönyveket is, mellettük megjelölve, hogy melyik gyereknek olvastam. Valamint valamikor a tavalyi év második felében feltámadt bennem az igény, hogy mindennap olvassak verseket is, és minden hónapban hozzak egy még ismeretlen verseskötetet a könyvtárból. Talán már említettem valahol azt a szép szokásunkat, ami adventben alakult ki, hogy a gyerekeknek minden reggel gyertyafény mellett olvasok verseket a reggeli mellé - ezeket a köteteket a saját verseimmel közös listába írom, Verseskötetek 2019 cím alatt. Így van egymás mellett három különböző könyvlista ettől az évtől a pillangós könyvecskében.

Emellett nagyon tetszett már régebben is a Bullet Journal koncepciója. Én nem használom hagyományos határidőnapló-funkcióban, csak a listáimat teszem vizuálissá benne. Itt már nem szerepelnek adatok, csak író és cím, egy rajzolt könyvespolc formájában. Felül az évszám, és mivel 2018 másfél polcot töltött meg, 2019 a polc közepén kezdődik. A könyvek közötti kis rajzos elválasztók a hónapokat is elválasztják egymástól.

Van olyan listám is, ahol egyszer szépen lerajzoltam, milyen könyveket szeretnék a jövőben kiolvasni, és ha megvolt, kiszínezem. De ez a lista nem vezethető igazán precízen, mert a jövő olvasás tekintetében annyira rugalmasan alakul, hogy sokszor nem ezt a listát követem. Azért néha visszatérek hozzá, megörülök, hogy egyes itt szereplő könyveket kiolvastam azóta, és jöhet a színes ceruza.

Tavaly jelent meg a NIOK kihívás alapítójának, Szabados Áginak az olvasónaplója, Nincs Van időm olvasni címmel. Reméltem, hogy valaki meglep vele karácsonyra, de inkább sok minden mással leptek meg, úgyhogy az első könyvesbolti látogatásom alkalmával beszereztem magamnak. Azóta precízen vezetem és tényleg szeretem, nagyon praktikus, és abban is segít, hogy egy kicsit gondolkodjak a könyvről, lezárjam az olvasásélményt. Van hely az idézeteknek is, amiket érdemesnek tartok kiírni magamnak, na és mindenki kedvence a napló hátuljában található olvasásmérő.

Emellett még Google Keepet használok az elolvasandó/beszerzendő könyvek listázására, aminek az az előnye, hogy mindig nálam van a telefonomban. Ha egy jó ajánlót olvasok, már írom is fel a végtelen lista aljára, vagy ha a könyvesboltban nézelődöm, visszafogom magam és nem vásárolok ész nélkül, hanem a címek, amik megfogtak, a listára kerülnek, és a könyvtárban ez alapján keresgélek később. A lista pipálható, és az alján áthúzott betűkkel ott maradnak azok a listaelemek is, amiket már beszereztem. Ez a lista csak a beszerzendő könyveket tartalmazza, ami átfedést mutat az elolvasandókkal, de nem egyenlő vele. Itt nem jelzem, hogy el is olvastam-e a megszerzett könyvet... azt a könyvespolcon vagy az éjjeliszekrényen látom, meg az olvasójegyemen, amikor ráébredek, hogy vissza kéne vinni a könyveket, de még nem sikerült mindet kiolvasni. Mert persze mindig "csak még egyet" hozok a könyvtárból, de valahogy a végső mennyiség mindig annyi, amit lehetetlen hosszabbítás nélkül teljesíteni.

A moly.hu nekem mindig átláthatalan volt, a Goodreadsen regisztráltam, de aztán rájöttem, hogy valahogy az online platformok nekem nem működnek erre a célra. És akkor ahogy ehhez a cikkhez olvastam, hogy mások hogyan csinálják, rátaláltam egy újabb, szuper módszerre: a Book Riot exceles megoldására. Biztos, hogy ki fogom próbálni, mert ez ráadásul grafikonokat is szerkeszt a listázott könyvek adataiból. És melyik hozzám hasonló megszállott ne szeretné ezeket böngészni?

Ti hogy vagytok ezzel, listázzátok a könyveiteket? 

Mivel a legutóbb egy kellemes kávénál hagytuk abba, arra gondoltam, most a különböző kedvtelésekkel, hobbikkal, esetleg élvezeti cikkekkel folytatom. Kezdve a kávéval és a teával: mindkettőt lehet kimérve, csomagolás nélkül kapni, derítsd fel te is a lakóhelyeden a lelőhelyeket! Ha az alapanyag megvan, a kávét kotyogósban, a teát kannában, teatojásban főzöm, otthon fémdobozban vagy csatos üvegben tartom mindkettőt, és a kávézaccot is, a teafüvet is a komposztba teszem. Nálam élvezeti cikk még a csokoládé, a túró rudi. Csokit legutóbb Szerencsen vettünk kimérve a csokigyár boltjában, de tudok helyben is egy csokoládéboltot, ott utána fogok járni, hogy adnak-e a saját dobozomba. Addig is a boltokban a papír csomagolású csokit keresem, egyébként pedig igyekszem leszokni erről az édes szenvedélyről, és itthon készült süteménnyel pótolni. A túró rudira viszont megtaláltam a tökéletes megoldást egy recept formájában, nekem nagyon bevált, ennél is a beszerzett csokoládéra kell figyelni.

A hobbijaim közül az olvasás viszonylag egyszerűen megoldható. Persze olvasó körökben szenvedélyes vitát válthat ki, hogy mi az, hogy a könyvet hulladékként fogom fel, hiszen az érték. Tudom, hogy érték, ki is értené ezt nálam jobban. Ennek megfelelően sok is van már belőle itthon, úgyhogy most már igyekszem korlátozni a vásárlásaimat, és inkább csak azt megvenni, amit biztosan többször fogok forgatni. Most már gyakorlatilag mindent a könyvtárban keresek először, és ha egy könyvvel kapcsolatban úgy érzem, hogy muszáj a magaménak tudnom, akkor veszem meg. Megoldást jelentenek még a különböző könyvcserebere-oldalak, a használt könyv vásárlása és az e-book olvasó is - bár itt is megoszlanak a vélemények: vajon az e-book olvasó, mint elektronikai cikk előállítása hány papírkönyv kinyomtatásával ér fel? Ráadásul ma már sok kiadó figyel arra, hogy újrafeldolgozott papírt használjon. Én azt gondolom erről, hogy ha a lakásban elfoglalt hely is számít, és tényleg meg kell venned azt a könyvet, és már van olvasód is, akkor válaszd az e-bookot. Hulladékcsökkentési szempontból az a legjobb, minél többen olvasnak egy könyvet - iratkozz be a könyvtárba!

Ott vannak még a sportok. A legtöbbjük viszonylag sok felszerelést igényel. Érdemes ezen a területen is a használt sportcikkek piacán körülnézni, rengeteg internetes oldal és facebookos piactér kínál ilyeneket. Az is fontos, hogy ne szaladjon el veled a ló, ne vedd meg például a sokadik pár futócipőt csak azért, mert olyan szép. Használd addig a meglévő sporteszközödet, ameddig bírja. Ugyanez igaz a ruházatra, kulacsra és a többire is. Mindig gondold meg vásárlás előtt, hogy tényleg szükséged van-e az újabb darabra? Nekem két pár futócipőm van egyszerre, egy aszfaltra és egy terepre, a terepcipőmet túrázáshoz is használom. Egy-egy csapatpólóm van versenyekre (de ahogy nemrégiben írtam, egy ideje nem versenyzek, most hosszabb túrákra veszem fel ezeket) és a korábban versenyen kapott technikai pólókat használom edzésre. Szóval, a tudatos vásárlás itt is nagyon fontos.

Ha már a túránál tartunk: a ruházat, hátizsák hosszútávú használata mellett az is fontos, hogy a szendvicsedet szalvéta vagy alufólia helyett tartós szendvicscsomagolóban vidd magaddal, a vizedet kulacsban, és teljesítménytúrán is legyen nálad saját pohár vagy bögre, hogy annyival is kevesebb műanyag poharat kelljen a szervezőknek használni. Szerencsére sok túra szervezésekor már kérik, hogy mindenki vigyen magával saját poharat. 

Kézműves hobbiknál viszonylag sok hulladék keletkezik: a varrásnál lepotyogó anyagdarabokat, cérnát, a kötés-horgolás közben keletkező fonaldarabkákat gyűjtsd össze, jól jön majd a kitömött állatok, párnák készítésénél. Próbálj úgy gazdálkodni az anyaggal, hogy minél kevesebb felesleg maradjon. 

Rajzolás, írás és egyéb papírhoz kapcsolódó hobbik esetében a nem sikerült munkákat ne gyűrd össze dühödben, inkább csak tedd félre, később gyűjtsd egy kupacba, és ha a környékeden lesz papírgyűjtés, add le, a közeli iskola vagy ovi pénzt kap érte. Ha használsz zsírkrétát, az apró darabokból, amikkel már nem tudsz dolgozni, sütőben olvaszthatsz újat. Ha olyan grafomán és ehhez kapcsolódóan írószermániás vagy, mint én, részesítsd előnyben az újrapapírt, a természetes anyagú eszközöket. Tudom, milyen függőséget tudnak okozni a szép papírok, tollak, újabb és újabb füzetek, mappák - itt is a tudatos énedet kell előtérbe helyezni. Minden vásárlásnál futtasd le a kérdést: biztos, hogy kell a századik füzet, mert olyan szép? Nem elég az otthon meglévő tizenkét különböző árnyalatú rózsaszín tűfilc? Csak akkor vedd meg, ha lelkiismeretfurdalás nélkül átmész a saját rostádon. De ne csapd be magad!

Azt hiszem, az összes tevékenységünkön végig lehet menni ezzel a szemlélettel, és írni egy listát, hogy mi kell ahhoz, hogy meglegyen mindened a kedvenc időtöltésedhez, de semmi se legyen felesleges, semmit ne vigyél túlzásba. Lehet az a kertészkedés, a főzés vagy a tortasütés, a horgászat vagy a bélyeggyűjtés: szánj rá egy kis időt és racionalizáld. Ne dobj ki semmit, amid már megvan, azokat használd élettartamuk végéig, de amikor vásárlást tervezel, mindig legyen ott a kérdés a fejedben: tényleg szükségem van rá?

Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.

Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.

Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek - hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.

Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/

Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy "a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!". Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat. 

Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.

A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul - gyorsít - eléri az ötvenet - itt a bója, leugrik a gázról - satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok. 

Fiesta ♥

A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg - itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak - a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.

Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.

A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.

És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.

Ma több oldalról megközelítve foglalkoztunk a hulladék és a hulladékmentesség kérdésével. Délelőtt immár negyedszer települtünk ki a piacra Kittivel a lassan állandóvá váló kis standunkra. Szinte már megszokott a rendszer, amely szerint megérkezünk a piacra, kipakoljuk a  még üres zsákjainkat, dobozainkat, üvegeinket, aztán felváltva elmegyünk vásárolni, így egyre jobban megtelik az asztal, láthatóvá válik, mit mire használunk. Hatalmas öröm, hogy egyre többen állnak meg és kérdeznek, beszélgetnek velünk, ma szinte folyamatosan volt kinek beszélnünk a témánkról! Volt, aki ráébredt, hogy van otthon régi függönye, amiből tud magának tüllzsákot varrni, hogy fel lehet használni a gyerek régi tornazsákját, vagy el lehet hozni a meglévő üvegeket, hogy tejet vásároljunk bele.

Néhány órát a piacon töltöttünk, aztán mindketten külön-külön gyorsan összedobtunk egy ebédet a családunknak, kicsit szusszantunk, és délután kettőkor a polgármesteri hivatalnál találkoztunk a falu azon lakóival, akik úgy gondolták, hogy szeretnének részt venni a Kitti által szervezett közösségi szemétszedésen. Huszonöten-harmincan gyűltünk össze, felosztottuk egymás között az érintett utcákat, kaptunk szemetes zsákokat, és kis csapatokban elindultunk.

Én a csapatommal gyalog mentem a kijelölt kezdőpontig, de nem bírtuk ki, hogy már addig se szedjük össze, ami mellett elmegyünk - mégse mondhatjuk, hogy szemetet szedni indulunk zsákkal a kezünkben, de az odáig tartó út nem a mi dolgunk. Úgyhogy a tulajdonképpeni kiindulópontra érve már egy zsákot teleszedtünk szeméttel. A tapasztalataink:

 - az uralkodó szélirányt lezáró kerítéseknél, fasoroknál gyűlik össze a szemét

 - építkezéseknél különösen kell figyelni a fóliákra, hungarocell darabokra. Viszi őket a szél, utcahosszan lehet szedni az építkezési hulladékot.

 - rengeteg az eldobált feles üveg, pet palack, péksüteményes papír csomagolás. Tök jó, ha papírban van a péksütid, vagy ha már muszáj innod egy felest reggel, és nem egyszerhasználatos műanyagot használsz. De ha eldobod és az árokparton végzi, azzal inkább ártasz. Tedd a táskádba, és vidd el legalább a következő szemetesig vagy akár haza.

 - a cigarettacsikket mintha sokan a lakásuk előtti utcaszakaszon dobálnák el. Mindennap elszívsz egyet a busztól hazafelé tartva, és eldobod a lakás előtt, hogy ne bent szívd? Tegyél ki egy konzervdobozt a kerítés tövébe, és gyűjtsd abban a csikket! Tudtad, hogy a cigarettacsikk az egyik leggyakoribb hulladék, nagyon lassan bomlik le, de ha összegyűjtöd, 100%-ban újrahasznosítható?

 - Találtunk diavetítőt, porcelán órát és mindenféle megdöbbentő kidobott tárgyat. Még ha nincs is jobb ötletünk, nem tudunk mit kezdeni a hulladékunkkal, akkor is jobb a kommunális kuka, mint a falu széle - persze ezt nem tudom, kiben és miért merül fel, hogy a szántóföldek mellett, erdősávokban egyszerűen leteheti a szemetét.

Nagyon hatékony közösségi élményben volt részünk mindenesetre, és a végén szebb és tisztább lett a falu. Azok a gyerekek, akik ebben a programban részt vettek, biztosan jobban oda fognak figyelni arra, hogy véletlenül, a széllel se szálljon el a kezükből a buszjegy vagy a bolti blokk. 

Természetesen készültek fotók is a lelkes társaságról, ha kapok belőlük, a facebook oldalamon szívesen megosztom. A szemétszedést egy jó hangulatú evéssel-ivással zártuk a szabadidőparkban, amíg csak ránk nem sötétedett. 

Nálatok is volt közösségi szemétszedés ezekben a hetekben?

Az a szerencse ért, hogy olyan párom van, aki nagyjából ugyanúgy szeret túrázni, mint én. (Korábban volt amolyan is, tudom, milyen érzés...) Neki is gyerekkorától az élete része, nekem is, természetesen adódott, hogy amikor egy pár lettünk, közösen folytattuk a dolgot, és később a gyerekeinket se hagytuk ki az élményekből. Mostanra összegyűlt már egy csokornyi tapasztalatunk olyan kirándulóhelyekről, amiket élveznek a gyerekek is, és olyan hosszúságú túrákról, amiket kisebbek is teljesíteni tudnak, még ha kihívást is jelent nekik. A mieink már elég rutinosak: 15-17 kilométer volt az eddigi leghosszabb túrájuk a kicsiknek is, teljesítménytúrán is jártak már. Van tehát néhány hely a tarsolyomban, amit szívesen ajánlok.

Dera-szurdok, Pilis

Kép forrása: turaotletek.hu

Az Országos Kék túra nyomvonalán összesen talán két kilométeres patakvölgy, ahol nem a megtett táv fedi le az eltöltött időt. Vadromantikus látvány, ahogy a Dera- (másnéven Kovács-) patak robog lefelé csobogókat alkotva, a szűk szurdokvölgy felett pedig egyre-másra fahidak segítenek az áthaladásban. Nem nehéz haladni, nem is meredek, de babakocsival nem járható. A szurdok alján parkoló, pihenő- és szalonnasütő hely található, autóval könnyen megközelíthető Csobánka vagy Pilisszentkereszt felől, ahová a felső vége ér ki. Oda-vissza simán bejárható óvodáskorú gyerekekkel is, nem jelent szervezési problémát az, hogy nem körtúra. Ha a gyerekeink nagyobbak, az időnk több és/vagy bevállalósabbak vagyunk, akkor egyenesen továbbmehetünk Dobogókőre, ami egy négy kilométeres kapaszkodót jelent, útközben a Zsivány-sziklákkal, felérve az ország egyik legszebb kilátásával, turistaházzal és büfékkel. (Innen megy busz Csobánkára, vagy teherbírásunk függvényében le is sétálhatunk, itt már azért figyelni kell a terhelésre és a logisztikára előzetesen.)

Római-fürdő, Bakony

A Gaja patak varázslatos vízesése megközelíthető Jásd felől vagy Bakonynána irányából. Ha kisgyerekkel vagytok, és éppen csak egy rövid erdei sétára vágytok, akkor Bakonynánára menjetek busszal vagy autóval. A patak fölött haladva és a hatalmas, szerteágazó gyökerű bükkfát elhagyva hamarosan - nagyjából két és fél kilométer megtétele után - megérkeztek a völgybe, ahol először is esőházat, padokat, tájékoztató táblákat találtok. Követve a patak folyását, feltárul a lenyűgöző sziklaalakzatokon kialakult vízesés is. Közvetlen fölötte a sziklán megállva hosszan lehet csodálni a természet erejét, a gyerekek pedig boldogan fognak különböző pontokon átkapaszkodni a patakon, rémületbe ejtve ezzel szüleiket. Akik mégsem esnek rémületbe, azok egy kicsit magasabbra is mehetnek, a Savanyú Jóska-barlangig, ami igazából egy sötét nyiladéknak látszik a sziklában. Felszerelés és lámpa nélkül maga a barlang nem túl látványos, de az oda vezető út és a visszatekintés a vízesésre kalandos.

Salgó vára és a Boszorkánykő, Karancs-Medves

Egy boszorka a Boszorkány-kövön tavaly nyáron

A fentieknél kevésbé ismert az északi határon húzódó Karancs-Medves vidéke, pedig kis területen sok látnivalót kínál. A környék geológiája egyedi, a vulkáni működés érdekes alakzatokat, különleges sziklákat hagyott maga után. Somoskőújfaluról, ebből a szlovák határmenti faluból indulunk, és az erdőbe kiérve hamarosan kísérteties látvánnyal találjuk szembe magunkat: a lábunk alatti ösvény helyén vasúti sínek voltak, előttünk pedig a megmaradt alagút tátong. Izgalmas bátorságpróba fejlámpa nélkül átsétálni rajta! De ha Salgó vára felé megyünk, akkor az alagút mellett felfelé visz az utunk. Érdemes jobbra előre kikandikálni a fák közül, időnként megláthatjuk úticélunkat. Nagyjából három kilométeres, hol jobban, hol kevésbé emelkedő ösvényen érjük el a várat, ahonnan alaposan megtekinthetjük a környező hegyeket, a Medves-fennsíkot, Somoskő várát és Salgótarjánt is. 

Leereszkedve a vártól, csak néhány száz méterre van a Boszorkánykő meglehetősen egyedi sziklaalakzata, amelyen látványos fotók készülhetnek. Visszaindulva választhatunk, hogy az eresztvényi látogatóközpont felé indulunk, ahol frissítőt is kaphatunk, vagy ugyanarra megyünk, amerre jövünk. Eresztvényből még egy somoskői kitérővel is megtoldhatjuk a túrát, de mindhárom esetben, különböző távokat megtéve visszajutunk Somoskőújfaluba. Mi két lépésben tettük meg, a szállásunktól a Salgóvár - Boszorkánykő verzió bő hét kilométer volt oda-vissza, míg az Eresztvény - Somoskő útvonal kilencet tett ki.

Csodálatos tavaszi hétvége ígérkezik, menjetek a természetbe, töltekezzetek, szívjatok friss levegőt!