Kint ülök a teraszon a laptoppal a kezemben, és a fűben nyíló ibolyákra látok a szemem sarkából. A mandulafákon olyan hangosan zsonganak a méhek, hogy idáig hallom. Az előbb a selyemfenyő csúcsán egy szarka kerregett, most a gerlék búgnak, az énekesmadarak csicsergése adja az alaphangot. 

Gyönyörű ilyenkor a kert, és ez azt is jelenti, hogy jó néhány hete zajlanak már a kerti munkák. Van egy nagyjából 250 négyzetméteres zöldségesünk, néhány virágágyás, bogyósok, gyümölcsfák, díszfák Ez persze az örömök mellett jó sok munkát is jelent. Idén télen, mielőtt beindult volna a szezon, sokat olvastam az új kertészeti irányokról - ide is a klímaszorongásom, a bolygó állapotával kapcsolatos aggodalmaim vezettek el. Fikciót is olvastam, mint például A méhek története - regény bár, de sajnos szomorú valóságalapja van, a méhekkel kapcsolatos hírek nem csak a könyvek világában riasztóak. Mellette régebbi és újabb szakkönyveket, cikkeket, házikertészeknek szóló tanácsokat, és idén több irányú kísérletbe fogok a kertben. Mindenből kiveszem azt, amit helyesnek tartok, illetve ami a mi körülményeink között megvalósítható, és összegyúrom belőle a saját kertemet.

Így például a zöldséges egyik leválasztott részére ősszel lombot és fűnyesedéket hordtam, és ez egész télen takarta. Vetettem bele télálló borsót, már szépen ki is kelt, jó tízcentis növénykék ülnek a száraz levelek fölött, gyomot egyelőre nem látok. Az olvasottak szerint talajtakarással szinte teljesen meg lehet szabadulni a kapálástól, kevés gyom fog kikelni, amiket nem lesz megerőltető kézzel kihúzni, legalábbis ha ezt a kísérletet több évig folytatom. 

Egy másik lehetséges megoldás ugyanerre a problémára, ha nem hagyunk teret a gyomnak. Van bennem kétely, hiszen az évelő gyomok magjai ott vannak a talajban tavalyról, ki tudja, megakadályozzák-e őket a kultúrnövények a kikelésben. De ezt csak akkor tudom meg, ha megpróbálom, tehát most minden eddiginél többet palántáztam, de sok növényt ugyanakkor magról is vetettem. Remélhetőleg pont lehet majd cserélni őket: amikor kihúzom a bébi salátaleveleket vagy céklákat, a helyükre tehetem a közben megnőtt palántákat. Ha folyamatosan vetek, palántázok, vetek és ültetek, mindenhol az fog nőni, amit én akarok. (Tudom, kétesélyes...) 

Az ágyások közötti utakat bevetettem lóherével. Talajtakaró, nedvességmegtartó, lehet rajta járni, a virágával csalogatja a beporzó rovarokat, és ha lekaszáljuk, mulcsnövénynek is jó. A zöldségesnek azon a felén, ahová majd később akarom ültetni a paprikát, paradicsomot és társaikat, most mustár kel, ez is talajjavító és kaszálás után talajtakaró lesz. A zöldségek közé virágmagokat is vetettem a beporzó rovarok kedvéért, van köztük kifejezetten méhcsemege, például a mézontófű. Az ablakban is nőnek virágpalánták, újdonságként ehető virágoké is. Ezt még nem próbáltam, kíváncsian várom, állítólag a borágónak uborkaillata van. Idén színes salátáink lesznek! Az eperágyás köré fokhagymát ültettem: remélhetőleg elriasztja a csigákat. 

Amit még tanulmányozok, az a permakultúra alapkönyve. Jókora vaskos, színes kiadvány, nagyon leköt és lelkesít, végig azt érzem olvasás közben, hogy igen, ilyen kertet akarok! A permakultúráról majd még írok hosszabban. A kertészet csak egy része a témának, de ha mindenkinek permakultúrás kertje lenne - és persze a használatlan zöldterületeket is ilyenné alakítanánk - az már önmagában nagyon sokat számítana a klíma szempontjából. Nagyon jó eszköznek tartom, de még sokat kell tanulnom róla. Lényegében arról van szó, hogy egy olyan kertet szeretnék kialakítani, ahol minden összefüggésben és összhangban van egymással, az állatok hasznára válnak a talajnak és a növényeknek, ez kölcsönös, és ebbe szervesen illeszkedik az ember, azaz én és a családom.

Ma épp fehérrépát, céklát, fűszernövényeket vetettem, illetve a harmadik ágyás borsót. Várhatóan a téli borsóm fog legkorábban érni, aztán jön a március elején elvetett korai fajta, majd ez a mai, és még van a kamrában többféle vetőborsó. Aztán leültem a meleg földre, élveztem a napot, hallgattam a mandulafát, elnéztem a ribiszkebokor friss kis hajtásait, felfedeztem, hogy a nárciszok mellett kinyílt az első törpetulipán. Aggódtam egy kicsit a tavalyi facsemetén, amin még nem látszik, hogy hogy bírta a telet, meg a levendulán, hogy nem sínylette-e meg a metszésemet. Elszállt mellettem egy citromlepke, a testemet melegítette a föld, a derekamat éreztem kicsit a hajladozástól. Mégis rám telepedett egyfajta béke. Amíg a mandulafa zsong, a borsó kihajt a földből és a nárcisz kinyílik, addig még nincs minden veszve.

Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.

Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el. 

Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.

Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket. 

Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta

Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex - ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.

- igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok. 

2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is - persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.

A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el. 

Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta. 

Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.

Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől - akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő - egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd' egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom - nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.

Vértes Terep Maraton

Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.

Naszály Trail

Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott - három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is - nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta. 

Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés... Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz... 

Havas edzés Vérteskozmán

Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak...? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, "csak" a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda - és a tünet közben nem múlt el - hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a "másoktól" kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?

Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.

Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól

Egy héttel ezelőtt épp elkezdtünk a főzéssel és a konyhával foglalkozni a hulladékcsökkentés szempontjából, most ezt a témát folytatom. 

Képzeljük el, hogy hogyan zajlanak a napi étkezések egy öttagú családban egy átlagos hétköznapon: nálunk például mindenki reggelizik itthon munkába vagy iskolába indulás előtt. Kell hozzá bögre, tányér, evőeszköz, szalvéta, maga az ennivaló, és el kell utána mosogatni. Tízórait minden gyerek visz, ebédet csak kettő, a harmadik kap az iskolában, illetve a páromnak is csomagolok - ez, ha jól számolok, hat étkezésnyi eledel (három tízórai és három ebéd). Valamikor napközben én is eszem, iszom, kávét főzök, aztán sorjában hazaérkeznek az ennivalójuk maradékával családom férfitagjai, aki délután nem evett, az uzsonnázik, este pedig jön a vacsora, ami lehet hideg étel, esetleg egy újabb adag az ebédből. Mivel a vásárlást már kitárgyaltuk, nézzük, hogy az alapanyagokon kívül mi kell ennyi étkezéshez:

Maradjunk egyelőre a reggelinél. Ez leggyakrabban valamilyen kenyér feltéttel, pirítós, bundás kenyér, péksütemény vagy tojás valamilyen formában, tejjel vagy teával. Ezekhez szükség van egy halom eszközre: amiben a kenyeret, péksüteményt, vajat tároljuk, amivel és amiben elkészítjük, amiből elfogyasztjuk a finom és tápláló reggelinket. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy előbb-utóbb mindből hulladék lesz: a kenyérpirítóból elektronikai, a serpenyőből kommunális (az enyém műanyag nyelű fémserpenyő) és akkor még ott vannak a kések, evőeszközök, tányérok, bögrék. Nagyon fontos, hogy a hulladékmentes életmód kialakításakor nem kell száműzni a meglévő műanyagot vagy azokat a tárgyakat, amiket nem tudunk szelektíven gyűjteni majd! A cél az, hogy minél tovább használjuk őket, az élettartamuk végéig. Azok az eszközök, amiket ételkészítéshez, tároláshoz már nem tudunk használni, még jó szolgálatot tehetnek a kertben vagy a műhelyben, ha van ilyenünk. A serpenyőbe például ültethetünk apró fűszernövényeket, vagy lehet belőle madáritató. Kis kreativitással a legtöbb tárgy esetében meg lehet találni az újrafelhasználás módját - csak tartsuk szem előtt a zero waste 5R alapelveit: 

• Refuse - utasítsd vissza, azaz csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Ezt vásárláskor érdemes szem előtt tartani. Csak azért ne vegyél például a gyereknek új porcelán étkészletet, mert most műanyagból eszik. Ha tartós, jól bírja még, használd addig a műanyagot, amíg tényleg szükséged nem lesz új készletre. Illetve az ingyenes repiajándékok, szórólapok, egyes termékekhez járó ajándékok visszautasításáról szól még ez a pont.
• Reduce - csökkentsd - a fogyasztásodat, a hulladék képződését már a folyamat elején. Ez a két pont szorosan együtt jár, de nyilván mindent nem utasíthatsz vissza. De tudsz csak annyit vásárolni, amennyire tényleg szükséged van, annyi csomagolóanyaggal, amennyi feltétlenül szükséges. A hulladékmentesség kéz a kézben jár a minimalizmussal.
• Reuse - használd újra - ezt a pontot említettem tulajdonképp feljebb. Ha megvetted, használd addig, ameddig csak bírod, és ha nem tudod eredeti rendeltetésének megfelelőlen újra használni, találj neki másikat.
• Recycle - hasznosítsd újra - nem egyenlő az újrafelhasználással, amikor a terméket eredeti formájában sokszor használjuk, majd más funkciót adunk neki. Itt újrafeldolgozásról van szó, amikor a konzervdobozt beolvasztják, és más fémtárgyakat készítenek belőle, vagy az újságpapírból újrapapír lesz. Ennek jó eszköze a szelektív hulladékgyűjtés. Ha az előző három pontot ügyesen csinálod, ide már viszonylag kevés tárgyad jut. Ennél a pontnál beszélünk először hulladékról.
• Rot - komposztáld - tulajdonképpen a szerves hulladék nem is hulladék, hanem értékes nyersanyag, ami a kertünknek, virágföldünknek új életet, tápanyagot ad. Gyűjtsd külön ezeket az anyagokat, a föld meghálálja. Persze ez akkor a legegyszerűbb, ha kerted van, de létezik közösségi komposztálás, sőt beltéri gilisztakomposztáló, ami a lakásban végzi el ezt a feladatot. 
• És mint a legtöbb ilyen listában, van egy plusz pont: Repair - javítsd meg. Ez magáért beszél, hiszen a legtöbben a lyukas zoknit is kidobjuk, az elromlott műszaki cikkeket is inkább lecseréljük. Próbálj utánajárni, adj neki egy esélyt, hátha van szerviz, ahol megjavítják az eszközödet, és néhány évvel meghosszabbodhat az élettartama.

Ha ezeket a pontokat szem előtt tartod - ki is teheted a hűtőre - akkor a csomagolásmentes vásárlással együtt a konyhai szeméttermelésed minimálisra csökkenthető.

Szóval, ott ül a gyerekem az asztalnál, és eszi az ízletes és tápláló reggelijét. A száját textil szalvétába törli, amit sokszor használunk és mosógépben mosunk, együtt a hasonló színű ruhákkal, így a vízfelhasználásunk sem ugrik meg. Miután kimorogtam magam, hogy ebadta kölke már megint nem volt képes a mosogatóba tenni a tányérját, beteszem én. Az asztalt konyharuhával törlöm le, és jön a mosogatás. Mosogatógépünk egyelőre nincs, úgyhogy kézzel. Most igyekszem újra visszaállni a kéttálcás mosogatóban történő állóvizes mosogatásra és öblítésre, és bevallom, nehezemre esik, de törekszem a minél alacsonyabb vízfelhasználásra. A csapon fillérekért beszerezhető víztakarékos perlátor van, a szivacs egyelőre kompromisszumos megoldás: a dörzsi része kender, maga a szivacs azonban poliuretán, de legalább Magyarországon gyártják. Használhatsz luffaszivacsot vagy akár pamutrongyot is. Nekem van természetes sörtéjű fa mosogatókefe-szettem is, ezek komposztálhatók. Maga a mosogatószer okozza a legnagyobb fejtörést. Mosogattam már mosószódával, készítettem mosószappan-alapú házilag főzött szert is, de egyik se váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Előbbinél zavart a por állag és a habzás hiánya, utóbbi után pedig maradt valami olyan zsíros érzet a tányérokon, ami ecetes vizes öblítés után se tűnt el kielégítően. Azért elhasználtam ezt is. Most két jónak tűnő alternatívával próbálkozom: az egyik egy ökologikus koncentrátum, a másik saját készítésű, egészen friss, még éppen csak kipróbáltam, de ígéretesnek tűnik, erről később bővebben. 

Mindent megfőztünk, megettünk, elmosogattunk, most pedig leülök, és iszom egy jól megérdemelt kávét. Kávézóban saját dobozba kértem az őrölt kávét, kotyogósban főzöm, a zacc pedig megy a komposztba - de utána fogok nézni a kozmetikai célú felhasználásának is! Jövő héten innen folytatjuk.

Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo - Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.

Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam. 

Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas - ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem - nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét - hogy a mászás sikeres - mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.

Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery

Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak. 

Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul. 

Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben - én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást - ő az én érzéseimet közvetítette.

És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.

Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:

március 18. hétfő 23:00

március 20. szerda 21:00

március 22. péntek 21:00

március 23. szombat 08:00

Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.

Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében - mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.

Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?

Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az "egynapi járóföld" kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra). 

Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket - én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt - önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam. 

Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket. 

Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.

Hulladékmentes törekvéseim közben időről időre falaknak tűnő akadályokba ütközöm. Nagy szerencse, hogy vannak, akik előttem járnak ezen az úton, és van honnan tanácsot kérni. (Meg hogy épp most olvasom Az akadály maga az út című könyvet, de erről majd külön.) Az egyik ilyen akadály a samponos, balzsamos flakonok kiiktatása. Első körben nem akartam sampon nélkül hajat mosni, csak olyan megoldást kerestem, hogy ne kelljen havonta többször műanyag flakonokat vásárolnom. Az első lépés, a minél nagyobb kiszerelés választása, gyakorlatilag semmi erőfeszítésbe nem került. Innen kezdtem el kutakodni, hogy mik a további lehetőségek. A hajam nem egy könnyen kezelhető fajta: hosszú, seszínű szőkésbarna, picit hullámos, vékony szálú, de elég sok, a vége száraz és könnyen törik, de a töve meg könnyen zsírosodik, ezért használtam évek óta sampont és külön balzsamot. Régóta nem festettem, előre elárulom, hogy a próbálkozások folyamatában pont ez lesz az érdekes adalék: a fodrászom rábeszélt egy bayalage festésre. 

Csak a samponosdobozok kiküszöbölését célozva a samponszappanok tűntek jó választásnak. Ebből is elég sok fajta van, leírás alapján egy hajtípusomnak megfelelőt választottam, papír csomagolással, hozzá üveges almaecetet. A samponszappanok általában lúgos kémhatásúak, érdemes utánuk savas öblítést alkalmazni egy finom gyümölcsecetes vagy citromos vízzel. Leírás szerint kipróbáltam, kicsit aggódva, hogy balzsam nélkül hogyan fogom kifésülni a hajamat, de meglepetésemre könnyen ment, pedig gubancosodásra kifejezetten hajlamos. A hajam kellemes, ápolt érzetet keltett, a fejbőrömet tisztának éreztem. Az első mosást tökéletesnek könyveltem el, és hitetlenkedve gondoltam, hogy már meg is találtam a számomra ideálisat, pedig másoknak ez mennyi keresésbe kerül. Aztán a második-harmadik mosás után csökkent a lelkesedésem: a hajam valahogy elnehezedett, vaskosabb érzetű lett, miközben nem láttam egészségesebbnek vagy szebbnek - bár a fejbőrömet igen. Lehet, hogy nem voltam türelmes, de itt egy időre feladtam. Közben tovább olvasgattam a témában, és felfedeztem, hogy ennek is van facebook csoportja (minek nincs ma már), jelentkeztem és ott is tájékozódtam, Felfedeztem, hogy sokan nem abból az indíttatásból szoknak le a samponról, amiből én, egyszerűen a bőrükre kent vegyszerek mennyiségét akarják csökkenteni. Meglepett a mindennapos, akár a konyhában is használt anyagok széles tárháza, amiket hajmosásra is lehet használni. De mi is a baj a samponokkal?

Az általánosan kapható, nem bio vagy natúrkozmetikai samponok egyik leggyakoribb hatóanyaga a Sodium Lauryl Sulfate (SLS). Biztosan te is találkoztál már ezzel a névvel, ha kiböngészted a samponod hátulján az összetevőket. Ez az egyik legelterjedtebb zsíroldó vegyület, ami segít eltávolítani a szennyeződéseket akár a bőrünkről, a hajunkról, de a csempéről vagy az edényről is, ezért tartalmazzák a tusfürdőkön, samponokon túl a háztartási tisztítószerek is. Ha a Sodium Laureth Sulfate nevet találod az összetevő között, ez a SLES, ami kevésbé irritatív, viszont gyakrabban szennyezett káros anyagokkal. Mindkettőnek lehetnek ártalmas hatásai: bőrirritáció, bőrbetegek, ekcémások tüneteinek súlyosbodása, a sebgyógyulás lassulása, de irritálják a szemet is. 

Az SLS mellett ott van még a Cocamidopropyl Betaine vagy az Imidazolidinyl Urea és ígérem, nem írok több kibetűzhetetlen nevet. Megemlítem viszont az EWG nevű szervezetet, amely 1993-as alapítása óta vizsgálja a különböző vegyszerek emberi egészségre gyakorolt hatását, és kidolgozott egy besorolási rendszert, hogy könnyebbé tegye számunkra annak megállapítását, hogy mennyire veszélytelen anyagokból áll többek között a samponunk. A számunkra legkedvezőbb EWG besorolás a 0, a skála felő vége a 10. Nos, az SLS az EWG skálán csak 1-2-es besorolású, mert "csak" bőrirritáló, kísérletekben rendszeresen ezt használják az irritáció kiváltására, hogy aztán tesztelhessék például a gyulladáscsökkentőt. Ha a samponunk összetevői között a lista élén szerepel, érdemes kerülni. Egyszerűen túlságosan is tisztít, lebontja a bőr természetes védőrétegét - a fejbőrét is. Ezek után nem túl vigasztaló, hogy a másik két említett összetevő az EWG skálán 4-es, illetve 5-ös besorolást kapott. 

Innen nézve már nem olyan boldogan kenjük a hajunkra a különleges formulával tápláló készítményeket. Én ugyan a samponszappan után már natúrsampont vásároltam (SLS-, szilikon- és parabénmentes) de a műanyagflakon kérdése továbbra is foglalkoztatott. Közben azt is megtudtam, hogy a hajam tipikus "samponhaj", a sokéves samponhasználat megártott a fejbőr természetes, védő és ápoló zsírokat termelő képességének: az túltermel, de mivel újra és újra megmosom samponnal, a haj végéig nem jut el az ápoló olaj, ott kiszárad. Elkezdtem abban bízni, hogy hosszabb távú samponmentes mosás segítségével még helyreállhat a helyzet.  Eddig két dologgal próbálkoztam: az egyik a méz volt. Nagyon finom érzés, könnyű volt utána kifésülni a hajamat, és az első mosás után itt is öröm és boldogság, de aztán nagyon hasonló elnehezülést tapasztaltam, mintha nem sikerült volna elég jól kiöblíteni. Pont olyan volt a hajam, mint amire mézet kentek (talán mert mézet kentem rá). Viszont az tény, hogy a fejbőrömnek sokkal jobb érzés, és több idő telhetett el két hajmosás között így, mint samponnal.

Néhány mézes alkalom után váltottam a mosódiófőzetre citrommal. Pillanatnyilag ez tűnik a legjobb megoldásnak, de most már óvatosabb vagyok a végső döntés meghozatalával. Annyi lehetőség van még: szódabikarbóna, rozsliszt, szilárd sampon, hogy csak néhányat említsek. Kísérletezem, és ha hosszabb távra is megtaláltam a tökéleteset, mindenképpen szólok! 

A cikk megírásához felhasználtam a Krémmánia  és a Zöld gondoskodás oldalak anyagait. 

Ezeket a mondatokat még augusztus huszadikán írtam arról, hogy mit szeretek én ebben az országban. Mit is lehet szeretni benne a maga jellegzetes, kicsit reménytelen állapotában. Március közepe táján átolvastam: nem változott, amit akkor éreztem. Legyen most belőle blogbejegyzés. 

 A turistautakat, a hegyeket és dombokat, hogy nem lehet elveszni, mert néhány óra járásra mindenhol lakott területre bukkansz.
Hogy nincsenek megmászhatatlan hegyek és extrém természeti képződmények, mégis van épp elég látványosság és elég hegy-völgy ahhoz, hogy fáradjon a láb. 
A kék kutakat a falvakban, a kanyargós utakat.
Azt, hogy még mindig van magyaros vendégszeretet és vendéglátás.
A szőlőtermő vidékeket, a bort és persze a pálinkát. Azt, hogy mindenki tudja, hogy a kopott címkés fél literes palackban és a fagyisdobozban valójában házipálinka és pörkölt van.
A vonatfülkében spontán kialakuló beszélgetéseket. 
Azt, hogy falun mindenki köszön mindenkinek, és két perc alatt csuda történeteket hallasz, ha szóba elegyedsz a nénikkel, bácsikkal.
A déli harangszót.
A tejfölt, a túró rudit, a főzelékeket, a rakott krumplit. Az új kenyeret, meg a régit, pirítósnak vagy bundás kenyérnek.
Presser Gábort, Kiss Tibit, a Parno Grasztot, a népi táncokat és a gyönyörű ruhákat.
Hogy megterem a füge és a szelídgesztenye, ide jön haza a gólya és a fecske, és ide jön telelni a fenyőrigó. 
A naplementét és a napfelkeltét. 
Radnótit és Arany Jánost, de Szabó T. Annát és Lackfi Jánost is. 
A várakat és a kastélyokat. 
A sportolóinkat! Hugh Grant mondta a Love Actuallyben, hogy övék David Beckham bal lába. Hát a miénk meg Lubics Szilvi mindkét lába :)

A párommal nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekekkel töltött együttlét mellett párként, kettesben is szánjunk egymásra időt. Emiatt gyakran élményajándékot adunk egymásnak, vagy épp megbeszéljük, hogy a következő ajándékozós alkalomra mit találjunk ki. Van ebben egy-egy randi, mozi, koncertélmény, de van, amikor utazást adunk. És persze olyan is van, hogy egyszerűen megbeszéljük, hogy amikor a gyerekeket anyukámra tudjuk bízni, kapcsolódjunk ki egy hétvége erejéig valahol. 

A legutóbbi alkalom néhány hete volt Tokaj környékén, itt a kiválasztás, a szervezés volt az én ajándékom, a párom egy kupont kapott. A szállásunk Mádon volt egy nagyon kedves és csendes, új és kicsi hotelben. Mindössze húsz fős, és ez a februári hétvége eléggé holtszezonnak számít, így tényleg csend és nyugalom uralkodott. 

Hiába kettesben megyünk, azért mindenhol azt nézzük, milyen lenne ugyanez gyerekekkel. Itt egy nagyon jónak tűnő megoldást láttam: a lobby/étkező helyiségből tágas terem nyílik, ahol le lehet ülni kávézni, borozni, beszélgetni, van kártyaasztal és csocsó, innen nyílik a terasz, és az attrakció: a terem jó része üvegpadlós, ugyanis alatta van a játszószoba, amibe így be lehet látni a gyerekekre.

Sötétben és ködben érkeztünk, első este csak egy vacsorára futotta az Első Mádi Borházban, ahová autóval mentünk, így a vacsoránál elmaradt a bor, de a hotelben pótoltuk a welcome drinkkel, ami itt nyilván helyi bort jelentett. Jellemző ránk, hogy nem a szálláson, pihenéssel töltjük az időt az ilyen hétvégéken. Nem kelünk korán, de reggeli után általában nekivágunk a környéknek. Ez most városnézős, autóval kirándulós alkalom volt: a környékbeli falvakat derítettük fel a lassan felszálló ködben, míg megérkeztünk a Bodrog partjára és végcélként Tokajba. Csendes volt a kisváros, de nyitva találtuk a múzeumokat, éttermeket. A helytörténeti kiállítás is szép volt, de amit igazán a figyelmetekbe ajánlok, az a Bormúzeum. Felújított épületben több szinten és minden érzékre hatóan mesél a bort szerető vagy az iránt érdeklődő embernek az ehhez kapcsolódó kultúráról, technológiáról, gasztronómiáról, a környékről és Európa borvidékeiről is. Kipróbálhatod, mennyire vagy képes  illatokat felismerni, vagy virtuálisan bejárhatod a Bodrog mentét egy szobakerékpáron ülve.

Miután magunkba szippantottuk a kultúrát, elhatároztuk, hogy megkeressük a Bodrog és a Tisza találkozási pontját. Nem volt nehéz, elég forgalmas közlekedési csomópontot alkotnak nemcsak vízen, de szárazföldön is. Mi úgy láttuk, hiába a Bodrog a kisebb, a szöget tekintve mégis inkább a Tisza folyik belé, és nem fordítva.

A sétában megéhezve ettünk egy-egy lángost, aztán felmásztunk a torkolat és a Tisza-híd felett álló kilátóhoz. Nem egy hosszas mászás, de szép kis kilátás nyílik még ilyen párás tél végi időben is, ragyogó napsütésben kifejezetten látványos lehet. Visszasétálva a városba nekem már nagyon nagy szükségem volt egy kávéra, amit a sétálóutcán található kávépörkölő manufaktúrában fogyasztottunk el - valóban helyben pörkölik a kávét, jó néhány fajtát kínálnak, hozzá néhány süteményt is. 

Visszasétáltunk az autóhoz, és most a másik irányba továbbhaladva egy kört alkotva indultunk vissza Mádra, de közben egy kitérővel még felkanyarodtunk a névadó Tokaj-hegyre is. Mivel adótorony áll a tetején, ezért autóval is megközelíthető - lelkes természetvédőként ellentmondásba kerültem önmagammal. Azt tartanám jó megoldásnak, ha csak korlátozott forgalom mehetne fel engedéllyel, de nekünk most jól jött, hogy nem csak turistaúton megközelíthető. Azért elraktároztam magamban, hogy egy napon az ösvényeken is felkapaszkodom majd.

A hétvégéből sajnos kimaradt a hírneves Gusteau étterem. Szerettük volna kipróbálni, és nem gondoltunk arra, hogy vasárnap zárva lehet, meglepve távoztunk a kapuból. Végül Szerencsen kötöttünk ki egy western étteremben, ahol a környék legkedvesebb kiszolgálását kaptuk, és bár nem fine dining, de nagyon jóízű vacsorát. Visszaérve kértünk a szobába egy üveg bort, megnéztünk egy vígjátékot és kipihentük a napot. 

Másnap reggel jacuzzival kezdtünk. A wellness részleg nem nagy, de kellemes, a kis jacuzziból hatalmas üvegablakon, inkább üvegfalon át csodálhattuk az ébredő falut, és mellé még szaunázni is lehet. Csak a miénk volt hétfő reggel a hotel, ketten kaptunk reggelit - mivel előre érdeklődtem, külön készítettek számunkra vegetáriánus kencéket a péksüteményekhez - aztán kijelentkeztünk, és a mádi zsinagógához mentünk.

Már érkezéskor nézegettük, hogy mi lehet ez a szép épület, templomszerű, de mégsem az, tornya sincs, meg valahogy nem olyan. Kicsit olvasgatva Mádról és térképet böngészve rájöttünk, hogy ez csak a zsinagóga lehet, aztán azt is megtudtuk, hogy látogatható. A legjobb döntés volt, hogy nem hagytuk ki, mert olyan kulturális élményt kaptunk, ami maradandó. A zsinagóga mellett található rabbiházban vásároltunk belépőt, és a kedves hölgy, aki fogadott, kétórás idegenvezetést tartott. Ma már nem élnek zsidók Mádon, de a felújított zsinagóga és rabbiház él, működik, érezni az atmoszféráján is. Szálláslehetőséget, vallásgyakorlási lehetőséget, könyvtárat, kóser étkezést kínál, és emiatt gyakran igénybe veszik családok, csoportok. Megnézhettük a szép és építészetileg ritka zsinagógát és a rabbiház kiállítótereit is, és tényleg szellemileg feltöltődve távoztunk. 

Ekkor már majdnem dél volt és hosszú út állt előttünk hazáig, ezért csak Szerencsen álltunk meg feltankolni némi csokoládéval. A felnőtteknek bort hoztunk haza ajándékba, a gyerekeknek csokit, ebből is látszik, hogy milyen jó környéken jártunk. És mint mindenhol, itt is azt állapítottuk meg, hogy érdemes hosszabb időre visszajönni, és más évszakban is, kerékpárral, Bodrogon hajózással, gasztrotúrákkal és gyerekprogramokkal.

Emlegettem már néhányszor a Nincs időm olvasni kihívást, belinkelem újra, és most mesélek is róla egy kicsit. Az ötlet és a kezdeményezés Szabados Ágié - jellemző rám, hogy amikor találkoztam vele, fogalmam sem volt, hogy Ági ismert ember, az RTL híradósa. Még 2017 első felében jött velem szembe a facebookon a csoport ajánlója. Előtte is próbálkoztam már különböző könyves kihívásokkal, többek között a Popsugar 52 hét/52 könyv kihívásával, de azt két egymást követő évben elbuktam. Nem ment az 52 könyv sem, pláne úgy, hogy mindegyiket egy bizonyos témához kellett elolvasni. Akkoriban eléggé kiesett az olvasás az életemből, részben a kemény munka és a sok túlóra miatt, részben mert abban az időszakban bizony sokszor a telefont vettem magam elé könyv helyett. Milyen szerencse - lehet, hogy most már nem találkoznék a csoporttal. 

A kihívás lényege, hogy 12 hónap alatt 12 könyvet kell elolvasni, minden hónapban adott szempont vagy téma szerint. Én néhány hónappal az indulása után csatlakoztam, amiről lemaradtam, azokhoz a témákhoz sikerült találnom abból, amit addig elolvastam - mert persze magamnak addig is listáztam. A csoport címe alapján - A "Nincs időm olvasni" kihívás! // 12 könyv - azt éreztem, hogy na ez az, pontosan erre van szükségem! Teljesíthető, de mégis motivál. 2017-ben 35 könyvet olvastam ki, tavaly már a dupláját. Közben könyvtárba is elkezdtem járni és tudatosabban figyelem az ajánlókat, a könyves blogokat, az új megjelenéseket, a sohavégetnemérős könyves listám egyre bővül, bár azóta már ezt is igyekszem tudatosabban fogyasztani. 2018 áprilisa óta a csoporton belül könyvklub is működik, ennek keretében Ági ajánl egy konkrét könyvet a témához, amit aztán a hónap végén facebook live videóban kibeszélünk.

A februári hónap témája a házasság volt, és ezt aztán nagyon sokféle szempontból körül lehet járni. Sokan tapasztaltuk, hogy inkább a válást, elhagyást, a problémákat írják meg, a boldog házasságról kevesebb könyv szól - persze ez logikus is, ami hibátlan, az kevesebb témát ad. Én egészen vegyes könyveket olvastam, nem mindet a témához:

 - Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt - ezt még akkor kezdtem, amikor nem tudtam a februári témát, nem illik bele, de csodálatos mű, itt írtam róla. 

- Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége - ez volt az én választásom a házasság témájához, de nem sikerült megszeretnem. Sokan nagyon jókat írtak róla, én inkább úgy éreztem, hogy egy remek ötleten alapul, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Megnéztem a filmet is, és ez volt azon ritka esetek egyike, amikor szinte jobban sikerült a film, mint a könyv. Többet ugyan nem adott, de annyit igen, ami a könyv lényege.

- John Marrs: The One - A tökéletes pár - a komoly Kis tüzek és a számomra vontatott Időutazó után jólesett valami pörgősebbet, könnyebben olvashatót elővenni. Ez a könyv nem az a fajta, ami az írás zsenialitásával nyűgöz le. Az alapötlet az, ami megfog: mi lenne, ha a DNS alapján bárkinek meg lehetne találni a tökéletes párját, akivel biztosan összeillik? Öt különböző szálon követjük végig, hogy milyen szituációban kinek hogyan alakul az élete. Izgalmas és közben elgondolkodtató, érdekes beszédtémát ad.

 - Elena Ferrante: Amikor elhagytak - ez volt a havi közös könyv, nekem az első Ferrantém. Nagyon nagy hatással volt rám. Elképesztően mélyre húz, szétszed, és amikor már azt hiszed, hogy félreteszed ezt a könyvet, mert nem bírod tovább, akkor kezd egyenesbe jönni. Véletlenül sem akarok spoilerezni, olvassátok el. Nem lesz könnyű, de megéri. 

- Szerb Antal: Utas és holdvilág - nagy adósságom volt önmagammal szemben, hogy ez a regény eddig kimaradt, és az elején azt hittem, hogy nem fogom megérteni, hogy miért tartják nagyszerűnek. Az első hatvan oldal egy beszélgetés, vagy inkább elbeszélés, amin nagyon nehezen rágtam át magam. Aztán az utazás, Olaszország és a történet is elvarázsolt, és most ott tartok, hogy mindent el akarok olvasni Szerb Antaltól.

Ti mi jót olvastatok az elmúlt időszakban?