Celeste Ng-rajongásom néhány éve, egy Európa kiadós szórólappal kezdődött, amit alaposan átböngésztem, elolvastam a fülszövegeket és az ajánlókat, és kijegyzeteltem magamban a sohavégetnemérős könyvlistámra azokat a címeket, amiket szerettem volna elolvasni. A lista addig a pillanatig csak fejben létezett, ekkor kezdett el ugyanis bosszantani, hogy vagy képtelen vagyok megjegyezni, mit is láttam legutóbb, amit szívesen olvasnék, vagy szórólapokat gyűjtök a lakás különböző pontjain. Utóbbi helyett nyitottam a listát, aminek így az első pontja Celeste Ng: Amit sohase mondtam el című könyve lett. Amit aztán nem találtam sehol hosszú ideig, mígnem idén késő ősszel rám mosolygott a könyvtárban. Akkor már megjelent az írónő második könyve, a Kis tüzek mindenütt, remek ajánlásokkal, de feltett szándékom volt az eddigre régóta a listám élén trónoló első írását elolvasni. Le is csaptam rá a könyvtárban, és a tavalyi évem egyik maradandó olvasmányélménye lett. Így már nyugodt szívvel vásároltam meg idén év elején az ütős borítóval és címmel hívogató újabb kötetet.
Érdekes, hogy mindkét regényben van önéletrajzi szál: az Amit sohase mondtam el főszereplői kínai-amerikai vegyes családban élnek (az írónő hongkongi szülők gyermekeként született Pittsburghben), a Kis tüzek mindenütt keretként szolgáló kisvárosában pedig maga is élt.
Celeste Ng lenyűgöz azzal az írásmóddal, ahogy ábrázolja a szereplői érzéseit. Nagyon ritkán fogalmazza meg konkrétan, hogy mi zajlik le a karaktereiben. Egy-egy mozdulattal érzékelteti - "megállt a keze a levegőben" - vagy leír egy hosszas, a jelen pillanathoz vezető cselekménysort, amin végigvezetve az olvasót, az saját maga éli át azt, amit az adott szereplő. Ebben a regényben pedig van mit átélni. Adott egy kisvárosi amerikai család - a felszínen tökéletesnek tűnő, megtervezett kisváros ez - négy kamaszgyerekkel és nagyjából bejáratott élettel. A legfiatalabb lány ugyan nem simul tökéletesen a képbe, ezt azonban már mintegy állandósult állapotként könyvelik el.
Ebbe a helyzetbe érkezik Mia a szintén kamasz lányával, Richardsonék - az iménti család - befektetésként vásárolt lakását bérli ki. A lány összebarátkozik a Richardson gyerekekkel, Mia pedig háztartási munkákat vállal náluk. Engem nagyon megfogott az az éberség és tapintat, amivel Mia figyeli a lányát - ott van a háttérben, mindig kész finoman és érzékenyen segíteni, de tisztában van vele, hogy ez nem az ő élete és nem az ő döntései. Új tag a testvérek bandájában, aminek részei még barátok és barátnők is, és Mia hagyja, hogy alakuljanak a kapcsolatok. Rajta és Mrs. Richardsonon kívül is több anyáról szól még a regény, nincsenek éles ellentétek, jó és rossz anyák, helyes vagy helytelen döntések - érdekes viszonyok és különbségek vannak, eltérő élethelyzetek. Celeste Ng arról mesél nekünk, hogy mennyire különbözőképpen lehet ezt csinálni azzal együtt, hogy mindannyian a legnagyobb szeretettel és jó szándékkal csináljuk.
Viszonyok és konfliktusok anyák, kamaszok, barátok és szerelmesek - nagyon eltérő, de egy közösségbe tartozó emberek - között. Háttérből felsejlő történetek, amelyek segítenek megérteni, hogy a jelenben miért úgy reagálnak a szereplők egymásra, ahogy - aztán fellobban az a bizonyos szikra. A könyv igazából a címben is említett kis tüzekkel indul, aztán majd' négyszáz oldalon keresztül meséli el, hogy mi is vezetett hozzájuk. Mivel még mindig nagyon az év eleje van, nem mondom, hogy 2019 legjobb könyve számomra, de nagyon erős kezdés. Az az álmom, hogy egyszer így tudjak írni. Addig is, olvassátok el Celeste Ng mindkét eddig megjelent regényét - főleg azok, akiknek van vagy lesz kamasz gyerekük. Merengjetek el a szerteágazó kérdéseken, amelyeket a könyv előhoz belőletek, és ha van kedvetek, írjátok meg a gondolataitokat.
"Valójában legtöbbször egyik út sem helyes vagy helytelen, és semmi sem tudja teljes bizonyossággal megmutatni, hogy a határ melyik oldalán állunk."
